Korányi G. Tamás: egy extravagáns élet hátterére mutat rá a Nincs több pezsgő – Churchill és a pénz 1

Nem csak a politikában, a tőzsdén is kifejezetten magas haszonnal kecsegtető manővereket szerette a britek híres miniszterelnöke, a Magyarországon nemrég Lázár János és Csepreghy Nándor által kiadott könyvből azonban az is kiderül, mennyi volt Churchill chartwelli házában az egy havi italfogyasztás. A kötet így a politikus személyiségének új oldalára is rávilágít – mondta el portálunknak adott interjújában Korányi G. Tamás tőzsdei szakújságíró, történész.

– Churchill politikai pályafutását nagyon sokan ismerik, a családi hátterét azonban talán kevesebben. Mi derül ki a könyvből, az anyagi helyzetét hogyan befolyásolta a származása?

– Rengeteg Churchill-életrajz van, így azt nagyjából mindenki tudja, hogy a brit arisztokrácia legfelsőbb köreiből származott, ehhez egy átlagember nagy vagyont társítana hozzá. Valójában azért erről nem volt szó, mert az angol társadalmat 3-400 éve meghatározza az elsőszülöttségi jog dominanciája, ami azt jelenti, hogy a főnemesi családoknál a birtok hitbizomány jelleggel öröklődött. Azok a gyönyörű főnemesi kastélyok úgy voltak fenntarthatók akár 10-15 nemzedéken keresztül, hogy egy kézben maradt a birtok. Ezért aztán a családban a másod-, harmad-, negyedszülött a politikusi, gyarmati adminisztrátori, katonatiszti, egyházi pályára léphetett.

Churchill apja maga is részben kényszerűségből a politikai pályát választotta, ő pedig beleszületett egy olyan helyzetbe, ahol a rokonok nagyon jómódúak voltak, ugyanakkor nem rendelkezett fiatalon sem jelentős személyes vagyonnal. Később volt, amikor örökölt, de azt hamar el is költötte, viszont egy rendkívül költséges életvitel volt számára gyermekkora óta a norma. „Csak semmi luxus, de maximális kényelem” – mondta állítólag. Ő nem érezte luxusnak az életvitelét, hiszen a környezetében voltak nála jóval gazdagabbak, akikhez képest az életmódja csak a szükséges kényelem volt. De ha megnézzük, hogy a chartwelli házának egy havi italfogyasztása mennyi volt – amit a könyv részletesen bemutat –, az arra utal, hogy amit ő kényelmes életmódnak tekintett, az földbirtok nélkül nehezen volt finanszírozható. Neki azonban sikerült, ehhez az kellett, hogy ő legyen a 20. század elejének legjobban fizetett haditudósítója, később pedig írója.

– Azért az mégiscsak rendhagyó, hogy egy politikusról, legyen az akár Churchill vagy bárki más, olyan témák is megjelenjenek egy könyvben, mint a szerencsejátékhoz való viszonya vagy az ön által is említett italfogyasztásának anyagi háttere…

– Pont ezért volt izgalmas számomra a könyv. Én az átlagnál talán mélyebben foglalkoztam Churchill életével, azt természetesen tudtam, hogy milyen a viszonya az alkoholhoz és a szivarhoz, azt is, hogy élete utolsó részében szeretett rulettezni. Azt viszont nem, hogy amikor tőzsdézett, akkor kifejezetten a magas kockázatú műveletekhez vonzódott. Azt tudjuk a politikusi pályájából is, hogy mindig szerette a maximális kockázatvállalással, de adott esetben maximális nyereséggel is kecsegtető katonai és politikai manővereket. A könyvet olvasva – amely egyébként kifejezetten olvasmányos és rendkívül alapos forrásanyagot feldolgozó munka – az ő személyiségképe olyan vonásokkal gazdagodott számomra, amelyekről eddig nem tudtam.

– Mi teheti érdekessé ezt a kötetet olyanok számára, akik nem rendelkeznek különösebb gazdasági, pénzügyi vagy éppen politikai háttérinformációval?

– Akit érdekel a II. világháború, az angol történelem vagy úgy általában a világpolitika, az biztosan kíváncsi lesz a személyiségének a másik oldalára és a pénzügyi háttérre. Arra, hogy a politikus ismert, eléggé extravagáns életmódja mögött mi van. Hogyan lehetett ezt fenntartani? Nemcsak jövedelmet kellett termelnie, de még az adóelkerülés művészetében is jártasnak kellett lennie, ahol nagyon vékony jégen járt, mert volt idő, amikor pénzügyminiszterként felügyelte az adóhivatalt. Egy politikus nagyon könnyen kitörhette volna a nyakát, ha rásütik, hogy a hatalmával visszaélve próbált vagyonosodni, vagy adóhivatalt befolyásolni, netán a befolyását latba vetette volna cégekért. Ilyet ő nem csinált, erre rendkívül vigyázott, ilyen szempontból nemcsak tisztességes volt, hanem annak is látszott.

Az más kérdés, hogy minden különösebb gátlás nélkül elfogadott a barátaitól anyagi támogatást. De nem volt semmilyen ellenszolgáltatás, legfeljebb annyi, hogy az ő szűkebb, baráti asztaltársaságába meghívta az illetőt. Politikusként nyilván befolyásolhatta volna, hogy az állam mikor kitől mit vásárol, de soha nem tette. Az megint más kérdés, hogy azért a könyvei honoráriumát igyekezett optimalizálni adófizetési szempontból, de ez is egy szerethető vonása, mert valljuk be őszintén: melyikünk nem? Ha az adótörvény lehetőséget biztosít kiskapukra törvényesen, akkor azzal azért megpróbálunk élni. Churchill is ezt tette.

Korányi G. Tamás: egy extravagáns élet hátterére mutat rá a Nincs több pezsgő – Churchill és a pénz

– Lázár János az online könyvbemutatón úgy fogalmazott, hogy az akkori megoldásokat nem lehet szerinte a mába ültetni és fordítva, de mégis, milyen üzenetet hordozhat a mai kor politikusa, állampolgára számára Churchill és a pénz viszonya, akár a céltudatosság és a kockázatvállalás tekintetében?

– Számos üzenete van. Egy rendkívül következetes pályaív, miközben az, hogy éppen konzervatív vagy liberális, az adott belpolitikai harcokban a konzervatív párt melyik oldalán foglal helyet, az aktuális miniszterelnökhöz képest belső ellenzékben van vagy nincs, ezek az apró eltérések a maga korában jelentősek voltak, de utólag visszatekintve a pályájára nem. Egyfajta 19. századi értelemben vett, a szabad vállalkozáson alapuló, liberális értékek, a brit nagyhatalom politikai értékeinek a tisztelete és az általa szabad világnak nevezett kapitalista világrend értékeinek védelme a totalitárius rendszerekkel szemben, ez az, ami végigkísérte a pályáját, egy kiemelkedő szellemi teljesítménnyel együtt. A könyveivel a 20. század szellemi világát is formálta, és nem mellesleg sokat tett azért, hogy annak az eseménysorozatnak a fő narratíváját kialakítsa, amelynek egyik főszereplője is volt. Mondhatni a saját történetét is megírta, elérte, hogy a Churchill-kép hosszú időn keresztül az legyen, amit ő akart sugallani. Mindez pedig együtt járt azzal, hogy mint írásaiból, előadásaiból, filmjogaiból megélő politikusnak sikerült maga és a családja számára jólétet teremteni, anélkül, hogy bármilyen egyéb kétes üzelmeket kellett volna valaha is akár csak súrolnia.

– Az online könyvbemutatón úgy fogalmazott, hogy a politikusok anyagi függősége, vagy függetlensége Churchill idejéhez képest romlott, és manapság egy kicsit képmutató erkölcs, hogy azt várják el az emberek az első számú vezetőktől, hogy egy banki középvezetői szinten éljenek. Mikor alakult ki ez a felfogás ön szerint, és mi van a hátterében?

– A II. világháború után a világ legtöbb országában elindult a néppártosodás folyamata. Még Angliában is a konzervatív pártban addig, és még utána is teljesen természetes volt, hogy az úgynevezett felsőosztályokból kikerülő politikusok vezetik a pártot. Ez valamikor az 50-es, 60-as évekre szűnt meg, a tory és a labour párt is néppártosodott, ugyanúgy más országokban is. Ezek olyan tömegpártok, amelyek igyekeznek a lehető legtöbb szavazatot középről begyűjteni. Nyilván mivel a nyugdíjasok mindenhol nagyon fontos szavazóréteget képviselnek, ehhez fontos, hogy a politikusok látható életmódja és jövedelemszintje ne legyen kiáltó ellentétben a saját szavazóik életnívójával. Ahogyan a brit társadalom, vagy a német, osztrák többé-kevésbé tudomásul veszi, hogy a bankvilágban a cégvezetők, bankárok jövedelemszintje olyan, amilyen, akár több millió eurós jövedelmek vannak, úgy a politikusok jövedelmeit szeretik kézben tartani, lehetőleg alacsony szinten.

Minden politikai párt számára a képviselői, miniszteri fizetések emelése egy súlyosan neuralgikus kérdés, mert szavazatokat veszthet. Ezért általában az aktív vezető politikusok látható jövedelemszintje a legtöbb országban jócskán elmarad a néhány évtizeddel korábbi szinttől, illetve a társadalom más, hasonló felelősségű, vezető beosztású tagjainak elért jövedelemszintjétől. Erre mondom, hogy képmutató dolog elvárni, hogy egy politikus – aki azért nem napi 8 órában politikus, hanem 12-16 órában, a választóival találkozik, problémákat old meg, sok milliárdos kérdésekről dönt – egy banki középvezetői fizetésért dolgozzon. Amerikában és több Nyugat-Európai országban is ezt úgy oldják meg, hogy az elnök alacsony jövedelmet kap, de a visszavonulása után nem korlátozzák, hogy az emlékirataiért, előadásaiért vagy éppen vacsorákért, ahol valamit mond, mennyit fogadhat el.

Nagy Szabolcs
Makó Híradó