Dr. Markó Csaba: Összetartozunk!

Markó Csaba, a Szövetség a Városért Egyesület elnöke is megemlékezik a trianoni békediktátumról. Írását változtatás nélkül közöljük.

Összetartozunk!

A trianoni diktátum 100 éves évfordulójára.

A Kárpát-medencébe történő letelepedése óta a magyarság, hosszú évszázadok során, sok történelmi sorsfordítót átélt. Győztes és vesztes periódusokon keresztül formálódott a magyar történelem. Volt, amikor „három tenger mosta partjainkat”, de megszenvedtük a tatárt, törököt, labancot, nyugati és keleti hódítókat is. Trianon kétségtelenül a nemzet legnagyobb tragédiája és legnagyobb vesztességgel járó következménye volt egy viharos évtized végének záróakkordjaként. Felbomlott az a régi világ, egy olyan törvényszerű rend, amely korábban a pillanatnyi nehézségek és a soknemzetiségű Monarchia mélyén lappangó feszültségek ellenére is magától értetődő volt. A világháború okozta sokkból idő sem volt kijózanodni. A Doberdót, Isonzót, Przemyślt megjárt és túlélt katonák alighogy hazatértek, a fegyverek még csak éppen elhallgattak a harctereken, amikor a magyar emberek véres valóságában tapasztalhatták meg az új idők szeleit. Először az ország nagy részének megszállása történt meg, majd a helyzet tovább romlott a vérgőzös bolsevik terrorállam kegyetlenkedéseivel. A megszállók pedig szép lassan kezdtek berendezkedni az ezeréves Magyarországtól elrabolt területeken.

Az adatokat mindenki ismeri, a sokáig békének csúfolt diktátumhoz vezető út is közismert. Az utóbbi idők történeti összefoglalói, elismert hazai és külföldi kutatók munkái alaposan feltárták a Trianonhoz vezető kiváltó okokat és az összefüggéseket. 1920-ban megpecsételődött a sorsunk, a magyarság torkára kést helyeztek, az ítéletet pedig könyörtelenül végrehajtották. Az akkori győztesek a kulisszák mögött zajló sötét háttéralkuk alapján, a hazugságok és álszent jelszavak bűvöletében szétszabdalták azt az egyedülálló földrajzi, gazdasági, kulturális, történelmi egységet, amely Európa közepén ezer éven át megannyi értéket teremtett, miközben rendületlenül védte a kereszténységet. A csonkítás tényei és a statisztikák szárazak és elevenen húsba vágók. Egy tollvonással elvesztettük hazánk területének kétharmadát, idegen megszállás alá került a magyar ajkú népesség harmada, a magyar városokban pedig idegen zászlókat tűztek a városházák tornyaira a megszállók. A zsenge korban lévő, vagy újonnan alakuló államoknak a történelmi szerencse folytán, érdemtelenül hullott ölükbe a hatalmas zsákmány.

Trianon tragédiáját nem lehet elfogadni. Nyugodt szívvel nem lehet beletörődni egy magyarnak sem, hiszen tudjuk, érezzük, hogy olyan igazságtalanságot követtek el nemzetünk ellen, amelyre minden bizonnyal nem érdemelt rá. Lehet boncolgatni és elemezni, hogy miért és miként jutott ide az akkori Magyarország, milyen külső tényezők és belső erők tevékenységének kölcsönhatásaként találta magát szembe egyik pillanatról a másikra a szentistváni állam egy olyan kényszerhelyzetben, amelyből nem volt kiút, de mindez már csak a tisztánlátás szempontjából bír jelentőséggel.

Azóta eltelt 100 év és látjuk, hogy a nagyhatalmak és az utódállamok által fennhangon hirdetett ígéretekből és szépen csengő szavakból semmi nem valósult meg, és ennek a helyzetnek az eleven valóságát – leginkább az elszakított nemzetrészeken – nap nap után tapasztaljuk és érezzük. Ez lehetőséget nyújt arra is, hogy a kerek évforduló kapcsán bebizonyítsuk, hogy a nyelvéből, hitéből és kultúrájából erőt merítő magyarság egy történelmi trauma után is képes a nemzeti megújulásra, az önálló út megteremtésére, a valós, jól kipróbált, évszázadok alatt formálódott európai és magyar értékeket közvetítő gondolatra, ezzel párhuzamosan pedig a magyar nemzet kárpát-medencei egyesítésére.

Június 4-e a nemzeti összetartozás napja is. Ezen a napon nemcsak emlékeznünk kell a trianoni országvesztésre, de előre is kell tekintenünk. Nem elég a múltban ragadni, hanem meg kell találni a módját a magyar nemzet újraegyesítésének. Egy nemzet, egy ország, az ezeréves Magyarország akkor fog igazán elveszni, ha lélekben is elveszítjük azt. Amíg úgy lépjük át a most meghúzott határokat, hogy gondolatban itthon maradunk, amíg magyar szót hallunk az elcsatolt városok és falvak főterén, és bármerre tekintünk, magyar emlékekkel és magyar történetekkel találkozunk szerte a Kárpát-medencében, addig van remény. Lelkünkben megőrizhetjük azt a Magyarországot, amelyet semmilyen diktátum és kényszer nem tud szétszakítani. És ha lélekben úgy érezzük, akkor a mindennapok gyakorlati oldaláról megközelítve is nagyobb az esélyünk egy erős és magabiztos magyarság kárpát-medencei jövőjének megalapozásához. 

Nekünk Pozsony, Pozsony marad és nem Bratislava, Kassa Rákóczit és Márait jelenti, Kolozsvár pedig a Szent Mihály székesegyház páratlan harangzúgását a Mátyás király téren, ahonnan nem messze, Reményik Sándor – aki otthon maradt és nem eredt a nagyvilágnak -, örök álmát most is őrzi a házsongárdi sírkert…

Amíg magyar szót hallunk Zenta, Zombor és Szabadka főterén, amíg Vereckén állni fog a honfoglalás emlékműve, amíg Csíksomlyón több százezren fohászkodunk a Szűzanyához a magyarság megmaradásáért, amíg magyar és székely zászló fog lobogni március 15-én a Nyerges-tetőn és amíg együtt dobban a szíve határon belüli és határon túli magyarnak, addig nem kell félnünk…

Amikor egy torokból zúg fel a Nélküled Dunaszerdahelyen, ameddig Nagyvárad Szent László városa és Marosvécsen el tudjuk szavalni Dsida Jenő Psalmus Hungaricusát a Helikon asztala körül, addig az igazi Magyarország is élni fog a szívünkben.

Addig tart ugyanis Magyarország határa, amíg azt a lelkünkben engedjük. Legbelül nem kell lemondanunk egy négyzetcentiméterről sem, és bár Trianonnal gúnyt űzhetett belőlünk a történelem, de ennek ellenére érezzük azt is, hogy az igazság mellettünk áll. Ahogy azt Wass Alberttől is megtanultuk: a víz szalad, de a kő marad. Ennek tudatában, hitünkből nem engedve, és bár jelentésbeli tartalmában módosulva, de büszkén mondhatjuk a korabeli revíziós mozgalom jelszavával élve, hogy nem adjuk fel. Nem, nem, soha!

Száz évvel Trianon után meg kell haladnunk annak a kínzó, oly sok negatív következménnyel társuló, feldolgozhatatlan ténynek a hatását, amely a mai napig elviselhetetlen súlyával nehezedik a magyarságra. Felelős, a magyar érdekek mentén fellépő, határozott és meg nem alkuvó nemzetpolitikával, a nemzeti összetartozás érzésével kell helyt állnunk és biztosítani magunkat afelől, hogy voltunk, vagyunk és leszünk. Szabó Dezső örökérvényű gondolata mindannyiunk számára iránytűként szolgálhat. Amíg minden magyar felelősséget érez minden magyarért, addig nincs veszve a haza sem. A nemzeti összetartozás bennünk kell, hogy éljen, és cselekvésre ösztönözzön minden olyan pillanatban, amikor összefogásra van szükség, de akkor is, amikor szimplán nemzetben gondolkodunk.

„Nem kell beszélni róla sohasem, de mindig, mindig gondoljunk reá” – szemünk előtt tartva Juhász Gyula intelmét, tetteink szolgáljanak tanúságképp annak alátámasztására, hogy van magyar jövő a Kárpátok bércei között. Rá kell eszmélnünk, hogy a trianoni fájdalom százéves magányában mégsem vagyunk egyedül. Magunk mögött kell hagynunk a rossz beidegződéseket, a szétszakítottság érzését és arra kell gondolnunk, hogy ameddig a Kárpát-medence legtávolabbi pontján is él egy magyar, nekünk addig tart a hazánk. Ha magyar a magyarral karöltve, a szoros egymásra utaltság érzésében, erős hittel és elszántsággal képes a következő századok kihívásai és próbatételei elé közös célokat kitűzve odaállni, bízhatunk egy szebb magyar jövő reményében. Ehhez hiteles, a nemzet egészének érdekeit szem előtt tartó politikára van szükség, a nemzeti minimum helyett a nemzeti maximum megteremtésére, ahol közösen tehetünk tanúságot arról, hogy hiszünk egy Istenben, hiszünk egy hazában, hiszünk egy isteni örök igazságban és hiszünk Magyarország feltámadásában.

Dr. Markó Csaba