Olvasói levél: MZP beleverte a csúfot a Kétfarkú Kutyákba

Olvasói levelet kaptunk a Hódmezővásárhelyen született Dr. Péczely Péter egyetemi tanártól Gyáni Gábor történész az Élet és Irodalomban megjelent cikkével kapcsolatban. Az írást változtatás nélkül közöljük.

„Nyílt levél Gyáni Gábornak

Az „Élet és Irodalom” 2020 január 31. számában megjelent  „Trianon – a veszteség természete” c. írása az alábbi gondolatokat váltotta ki bennem, egy Hódmezővásárhelyen született, a „Bethlen Gábor” gimnáziumban 1957 –ben érettségizett magyar állampolgárban. Aki, nem a történész szakterület művelője – s ezért nem is szűk-szakmai szempontokat vet most fel. Én az írás egészét – s ezen keresztül –  az írást megalkotó szerző gondolatvilágát helyezem górcső alá. Azt a dolgozatot, melyet az MTA Történelemtudományokat művelő osztályának rendes tagja alkotott.

Írását lapozva, bekezdésenként vetődik fel a nagyon alapvető kérdés: mi okozhat ilyen mértékű torzulást a történelem-szemléletben?  Ami, azután a tanulmányban „halmazatilag” egy olyan képet állít elő, melyet reálisan, elfogulatlanul nagyon nehéz értelmezni.

Az alapkérdés a rész-állításokban mindenütt visszaköszön.  S, ezért valóban végig kell lépkedni az írás egészén. Kezdve a sajátos fogalom-párosításokon, melybe beleütközött Szerző, már a cím megadásakor is: „a veszteség természete” – leegyszerűsítés ez a javából, egy komplex, mindenre kiható történelmi folyamat esetén. Ahol – már az első pillanatban a fogalom párosítás második tagja, a „természete” elnyomni törekszik a lényeget: a veszteséget! Később, Szerző „Trianon-tudat” –ról, majd ezt, kifejezetten rosszul értelmezett formában, természettudományosnak látszó „Trianon-szindróma” – ról beszél. Nem, kérem, itt nem egyfajta /torznak predesztinált/ „tudat” –ról, s pláne nem a medicinából /pontatlanul/ kölcsönzött „szindróma” –ról van szó, hanem egy különös /tudatos?/ fogalom-párosításról, mely a lényeget /Trianon/ elhalványítani, netán relativizálni igyekszik.       

S, ez a ferdítés tovább gyűrűzik a „műben” amikor Szerző a magyar /Szent-Istváni/ nemzetállamról értekezik. Eredet – helyett „eredetfikció” –ról beszél, „historizált nemzeti öntudat”/a „historizált” hangsúlyával/ ötlik fel benne, amikor a Kárpát-medencében meggyökeresedett, ősi kultúráját keresztény-európaivá fejlesztett nép nemzetté válásáról kellene beszélni.  

Majd, az Alkotó egyre jobban elveti a sulykot. A megcsonkított ország és nemzet történelmi tényéből eljut oda, hogy „az ország emiatt /Trianon, PP/ sokkal inkább meg tudott felelni a nemzetállami ideáloknak”. S, ebből következik az a megállapítása – melyet csak ülve és nagyon nyugodtan – lehet elolvasni: „A peremterületek, amelyek Trianonnal elvesztek etnikai és felekezeti téren sokszínűek és egyúttal elmaradottak voltak az ország magterületéhez képest”. Ezek szerint voltak – vannak a 900 – 1000 éves történelmi fejlődés eredményeként kialakult Magyarországon olyan „peremterületek”, melyek /nagyon furcsa ellentmondásokat hordozva/, „elmaradottak” lettek volna az ország /központi?/ „magterületéhez képest.

Mit is mond Szerzőnk? A nyugati gyepük mentén, a Felvidéken, Erdélyben és a Dél-Vidéken letelepedett honfoglaló nemzetségek és az általuk létrehozott vármegyék elmaradottságáról elmélkedve? Pozsony, Nagyszombat, Érsekújvár, Nyitra, Kassa, Beregszász, /Nagy/-Várad, Kolozsvár, Gyulafehérvár, Marosvásárhely, Arad, Temesvár a magyar kultúr-gazdaság – történelem peremterületei lettek volna? Szerző szerint  „a Magyar Királyság legelmaradottabb gazdasági térségei, legarchaikusabb helyi társadalmai  is kívül rekedtek az önkényesen meghúzott  új országhatárokon.”  Igen? A Felvidék és Erdély bányái, iparterületei? Igen? Az operaházak, színházak, folyóiratok és napilapok? A kulturális, tudományos műhelyek ? A Zrínyiek, Batthyány-ak, Rákócziak, Báthoriak, Bethlenek történelmi, de máig élő cselekedetei, életművük „perifériás”, lenullázható lenne?

A „peremterületek” lettek volna csak etnikailag és felekezetileg sokszínűek? És a honfoglalókkal érkező és az ország egész területén a magyarokkal keveredő besenyők, az itt élő avar-maradékok és szlávok, azután  a különböző időszakokban betelepített kunok, jászok, szászok, svábok – hogy az Erdélyben régóta élő és a nyugati gyepükre is telepített székelyeket ne is említsük . Valamennyien mozaik szerűen szóródtak szét az Ország területén  történelmünk során. Felekezeti sokszínűség: ilyenkor gondolni kell/-lene/ a reformáció népesség-mozgató hatásaira, vagy talán ilyen alapon „peremterület” lenne a Tiszántúl /pl.Hódmezővásárhely, Debrecen is?/. Ejnye-bejnye, Tisztelt Akadémikus Úr!

És Szerzőnk, még pár jellemző megállapítása: „ nem a hiány önmagában, hanem a veszteség átható tudata, /ami a,  PP/ tartós trauma forrásául szolgálhat”. Valami ki van fordítva itt a sarkaiból: nem Trianon történelmi-etnikai -kulturális-gazdasági következményei, hanem ennek a „tudata” jelentkezik, mint veszteség. S, tetőzi ezt lejjebb: igazat ad azoknak, akik szerint „Trianon olyan mesterségesen szított lelki állapot, melyet a folytonos, a vissza-vissza térő politikai instrumentalizás /sic.: talán instrumentalizálás?/ kreál.”  Amit persze egy kis, remekül oda illő, „Horthy-kori irredentizmus” felemlegetése követ. Mint a Marxizmus – Leninizmus idején!

Az írásmű vége felé mondja – kicsit elrejtve a „tagadhatatlanul fájdalmas veszteség tudatának” ködfátyolában  – „kijelenthető: az a tény, hogy ezek a területek Trianonnal elvesztek, súlyos balaszttól ’szabadította meg’ a trianoni magyar társadalmat.”

Igen, ez az a pont, ahol be kell fejeznem elemzésemet. Innen, már nincs lejjebb.

Dr.Péczely Péter,  egyetemi tanár

utóirat:  Gyáni Gábor édesapja, Gyáni Imre, a Hódmezővásárhelyi „Bethlen Gábor” Gimnáziumunk igazgatója, egy nagyimrei utat járva, az ’56 –os Forradalmat és Szabadságharcot követően súlyos börtönbüntetésre ítéltetett a kommunista rezsim által.„