"Legyen béke Hódmezővásárhelyen!" – így nyilatkozott Grezsa István a Mandinernek 1

Dr. Grezsa István nevét Kárpátalja-szerte ismerik, a miniszteri biztos ugyanis szinte minden településen járt már, átadott valamit vagy másképpen segített. A politikus őszintén beszél gyermekkoráról, családjáról, hivatásáról, szabadidős tevékenységéről. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja együttműködésének fejlesztéséért és a Kárpát-medencei Óvodafejlesztési Program koordinálásáért felelős miniszteri biztosa.

– A dr. kifejezés az ön esetében valóban helytálló, ugyanis, aki nem tudná, orvosi végzettsége van. Mikor jött a gondolat, hogy ezt a szép és felelősségteljes hivatást szeretné folytatni?

– Kevesen tudják rólam, hogy otthon nem használom a doktori címet, a személyi igazolványba viszont kötelező volt beleírni. Amikor orvosként dolgoztam, nem is fehér köpenyben rendeltem. Sokan már gyerekkorban eldöntik, milyen pályát választanak. Nálam ez sem így ment, én nem az orvosira gondoltam, magyar-történelem szakos tanár szerettem volna lenni. A szüleim magyar tanárok voltak, nyilván ez is közrejátszott ebben, illetve nagyon jó magyar tanáraim voltak a Bethlen Gábor gimnáziumban, ahol tanultam. De abban az időben, amikor elvégeztem a gimnáziumot, nem úgy volt, mint most, hogy minden egyetem többféle szakot indít, a magyar-történelem szak például abban az évben csak Debrecenben indult volna, ami 200 kilométerre van az én szülővárosomtól, Hódmezővásárhelytől. A szüleim tisztában voltak a szertelen természetemmel, ezért nem engedték, hogy ilyen messze kerüljek tőlük. Apai ágon nagyapám kiskunsági parasztvilágból származott, ezért ha nem volna a magyar nyelvnek pejoratív értelme bátran mondhatnám, hogy paraszt akartam lenni a szó valódi értelmében. Vagyis a gödöllői agráregyetemre akartam felvételizni, akkor viszont még inkább kétségbeestek a szüleim, hiszen azt gondolták, hogy ott nagyon komoly ingerek érhetik az embert, hogy elcsábuljon az élet naposabb oldala kínálta lehetőségektől. Ezután maradt az, hogy az édesanyám bátyja, akit egyébként ’56-ban hosszú évekre börtönre ítéltek, orvos volt, ő kapta a feladatot, hogy puhítson meg engem, ami nem volt túl bonyolult, mert nagy tekintélynek örvendett a családban. Ő mondta, hogy ez egy olyan hivatás, ami által emberekkel lehet foglalkozni, és ha azt tisztességesen végzi valaki, sok örömet is hozhat. Így lettem orvos, és visszatekintve ezt egyáltalán nem bántam meg, mert sok szép emberi kapcsolatot láttam túl azon, hogy sokukon tudtam segíteni. Kórházi belgyógyászaton szakvizsgáztam, majd egy faluba kerültem, ahol tíz éven keresztül tevékenykedtem. Ez azért volt szép időszak az életemben, mert úgy érezhettem, hogy mindenért felelős vagyok, nemcsak a betegekért, hanem az egész faluért. Például ha nem esett az eső, az aszály bántott, ha pedig túl sok esett, akkor az, mert én az egészségügyet soha nem az egészség hiányaként értelmeztem, hanem úgy, hogy a jóléthez, az egészséges élethez nemcsak a fizikai, hanem a lelki, szellemi kiegyensúlyozottság is szükséges, illetve a környezet is hozzájárul ahhoz, hogy otthon érezzük magunkat. Tehát abban a faluban nagyon sok jó dolgot tudtam végezni.

„Békétlenségre épülő város nem fejlődik” – folytatta fórumait Grezsa István 1

– Közben megházasodott…

– Még az egyetemen feleségül vettem a páromat, aki az évfolyamtársam volt. Három fiúgyermeket neveltünk fel, közülük ketten már családot alapítottak. És ahogy jöttek a gyerekek, a faluban szembesülni kellett azzal, amivel a világ minden részén a nem városban élő embernek – a tanulmányokat a gyerekek már a városban folytatták, a feleségem a városi kórházban dolgozott, és már csak engem kötött a munkám a faluhoz, amit, ahogy már említettem, szerettem. Viszont nem volt nagy áldozat a szülővárosomban folytatni az orvosi pályafutásomat, és hat évvel ezelőttig a hódmezővásárhelyi alapellátásban tevékenykedtem, amikor is egészen más fordulatot vett az életem.

– Milyen volt a váltás? Milyen érzés volt a doktori pályát otthagyni és politikusként folytatni?

– A politika nem előzmény nélküli, édesapám részt vett a ’80-as évek magyarországi írószövetségi ügyeiben, az írószövetség volt az egyik ellenzéki helyszín, ami előkészítette a rendszerváltozást. Apám révén én magam is a második lakiteleki találkozóra eljutva az MDF alapító tagja lettem, tehát fiatal orvosként a rendszerváltozást Hódmezővásárhelyen a kórházban végigdolgoztam, beleértve a helyi elvtársakkal való tanácskozásokat. Megtapasztaltam, hogy egy stabilnak hitt hatalom pillanatok alatt össze tud omlani, ha nincsenek megfelelő elvi és erkölcsi alapjai. A Magyar Demokrata Fórum vezető testületeiben is részt vettem, tehát az akkori miniszterek egész sorával voltam baráti kapcsolatban hosszú éveken keresztül.

– Eddigi beszélgetésünk arról tanúskodik, hogy ön fiatal kora óta határozott ember, aki tudja, mit akar.

– Igen, alapvetően határozott vagyok, de mindig megvan bennem az a kétely, hogy egyrészt megtettem-e egy adott ügyben mindent, amit lehetett. Másrészt pedig nem érzem úgy, hogy a zsebemben lenne a bölcsek köve, vagyis hajlandó vagyok fölülbírálni önmagamat is, ha kiderül, hogy hibásan, vagy helytelenül cselekedtem. Tehát a határozottság nélkülözhetetlen, viszont az alázat és az önvizsgálat legalább annyira.

A szociális otthon teljes felújítását tervezi Grezsa István 3

– A pontosság is ilyen fontos az ön számára?

– A pontossággal nagyon jól állok, ez valószínűleg genetikai kérdés, általában mindenhová pontosan odaérek, ha néhány percet mégis kések, annak nyomós az oka, vagy ne adj’ Isten baj van. Azt szokták mondani a politikában, hogy az elöljáró nem késik, hanem érkezik, ezzel szokták elfedni az időnként vállalhatatlan csúszásokat. Én megbízható vagyok ilyen szempontból, de azt hiszem, az élet minden területén az vagyok.

– Nem tudom, hogy más régiókban is így van-e, de egy-egy rendezvényen tudósítóként azt látom, hogy sokan szeretnek önnel szelfizni, ön pedig óriási türelemmel, mosolyogva csinálja ezt végig. Valóban ilyen türelmes?

– A családomat kellene erről megkérdezni, nem biztos, hogy határozott igen lenne a válaszuk. Én azt hiszem, hogy ehhez a türelemhez nélkülözhetetlen, hogy bizonyos szenvedély is hajtsa az embert, ha csinál valamit. Egy miniszteri biztossal való fotózkodás szerintem nem nagy ügy, mégis tucatjával jönnek lelkes emberek, hogy egy közös fotót készítsenek velem. Úgy vélem, ezt az őszinte lelkesedést értékelni kell, és akkor egy kicsit én is belelkesülök, tehát a türelemhez kell egy pici szenvedély is.

– Gyakran posztol a facebookon, ami szimpatikus, és többször láttam, hogy kosárral a kezében jár-kel a piacon. Ezek szerint szeret vásárolni?

– Szerintem sok helyen a piac nemcsak vásárlóhely, hanem társadalmi események színtere is, s ez így van a délalföldi városban is, ahol élek. Nem szeretek vásárolni, de Kárpátalján megfertőződtem, mert itt sokkal kedvesebbek az árusok mint otthon. Illetve néhány árucikket is megismertem itt, ami kihagyhatatlan, gondolok itt a különféle gyümölcsökre, zöldségekre stb.

– Szokott főzni?

– Van néhány étel, amit jól el tudok készíteni, de azért a konyhát átengedem a feleségemnek, aki az egész életében főzött a három fiunkra és rám való tekintettel. Elvárom, hogy meleg étellel várjanak otthon, bár a buzogányomat, mint a hétfejű sárkány a mesében, nem szoktam előredobni, hogy érkezem, de ő ezt tudja. Most például, mielőtt eljöttem, a padláson lévő utolsó füstölt csülökből kértem babgulyást, ugyanis karácsony előtt családi hagyományként mindig disznót vágunk, s nem volt ez másként az idén sem.

– Mindenütt ott van, számos helyen megjelenik, egyszóval végtelenül elfoglalt ember. Jut-e annyi ideje a családra, amennyit szeretne?

– Nem, és nagy hiányosságaim vannak, mert ahogy említettem, fiatal éveimben három-négy esztendőn át ugyanolyan elfoglalt voltam a rendszerváltás időszakában, mint most, csak akkor a gyerekeim még kicsik voltak. Most pedig már kirepültek a családi fészekből, és mindig abban reménykedem, hogy majd az unokáimmal kárpótolom őket és magamat is. Egy unokám már meg is született, novemberben volt egyéves, a másik pedig útban van. Bár Zsófival sem találkozom olyan gyakran, ahogy szeretném, mert a legidősebb fiam, Csaba Kolozsváron teljesít szolgálatot, ott él a családjával, de ha tehetem, megyek, és unokázok. A középső fiam nemrégiben házasodott, ő Törökországban tevékenykedik, csak a legkisebb van még Magyarországon, de sajnos ő sem Hódmezővásárhelyen, és én sem sokat tartózkodom otthon, ezért ez egy igen nehéz időszak. Ez szokatlan, mert én is nagycsaládban nőttem fel, nálunk minden hétvégén komoly családi események voltak, most pedig ketten maradtunk a feleségemmel.

– Tartja a kapcsolatot a barátaival?

– Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ellentétben a mai ifjúság személytelen világával, egy nagyon komoly és kiterjedt baráti köröm van, amelynek az alapja egy futballtorna volt harmincöt évvel ezelőtt. Azóta rendszeresen összejárunk, és ahogy öregszünk, egyre többször. Nemrégiben voltunk együtt Kiskunmajsán, a nagyszüleim tanyáját őrizzük ott a bátyámmal, s a helyszínen egy ’56-os emlékműnél minden évben megemlékezünk. Nyaranként Erdélyben szekértúrázunk, honismereti emléktúrákon veszünk részt. Minden májusban az említett labdarúgótornát is megrendezzük, de most már lassan a gyerekek fociznak helyettünk, ami nagyon jó, és nagy ajándéka a sorsnak, hogy nemcsak mi vagyunk szeretett közösségben, hanem a gyermekeink is kedvelik, és szeretik egymást. Ez a társaság, ha mindenki ott van, most már több mint száz emberből áll.

– Kárpátalján szerzett barátokat?

– Igen, szereztem barátokat annak ellenére, hogy az ember nem barátkozik már olyan könnyen ötven fölött. De ezt is kellő kritikával kell fogadni, mert az az igazi barátság, ahol nem jelenik meg az érdek. A munkám zömében mégiscsak arról szól, hogy igyekszem valakin segíteni, s ilyenkor az érdek valahogy megjelenik, de ennek ellenére itt, Kárpátalján is van néhány olyan ember, akik, biztos vagyok benne, akkor is barátaim maradnak, ha már nem ebben a pozícióban leszek.

Új magyar óvodát adott át Grezsa István

– Ezek szerint jó emberismerő?

– A feleségem szerint egyáltalán nem vagyok jó emberismerő, de én úgy gondolom, nem olyan rossz a helyzet e téren. Nem vagyok haragtartó, nem vagyok bosszúálló, és képes vagyok az ügyek súlya között különbséget tenni, tehát akkor is fölülemelkedek dolgokon, ha engem ér sérelem.

– Szereti a meglepetéseket?

– Is-is, attól függ, milyen. Nagyon egyszerű gondolkodású ember vagyok, jól is esik egy meglepetés, és azt is nagyon jól tudom palástolni, hogy jólesik, ami esetleg nem is esett olyan jól. Óvatos vagyok már a meglepetésekkel, ma nagyon divat ez a meglepi, a meglepi utazás, a meglepi ajándék stb. Inkább én szeretek meglepetést szerezni, de kevésbé kedvelem, ha nekem okoznak meglepetést, talán ez áll legközelebb az igazsághoz.

– Van hobbija?

– Bármilyen furcsa, s előre szólok, hogy félreértés ne essék, nekem az, amit csinálok itt, Kárpátalján, az a hobbim. Azért tudtam az orvosi munkámat könnyedén föladni, mert én mindig is a határon túli magyar közösségek ügyével foglalkoztam: amikor orvos voltam, szabadidőmben az akkori lehetőségeimhez képest, amikor önkormányzati képviselő voltam, a helyi lehetőségeken belül. Hódmezővásárhelyhez Erdély és a Délvidék van közelebb, Kárpátalja egy nagyon jó kiegészítése a több évtizedes erdélyi és délvidéki benyomásoknak, így a Felvidékkel együtt nyugodtan mondhatom, hogy a Kárpát-medence egész nagyságára rá tud csodálkozni az ember. Amikor a szenvedélyről beszéltem, akkor ezt nagyon könnyű az én esetemben megtalálni, mert az én fő hobbim mindig is a határon túli ügyekkel való foglalatosság volt. Ezenkívül nagyon egyszerű dolgok tudnak lekötni: amikor fiatalabb voltam, sokat futballoztam, most pedig, ha tehetem, biciklizek. Jelenleg 82 kilométernyi kerékpárútja van a szülővárosomnak, és most építünk hozzá még 117-et, tehát ha kedvem van, és időm is engedi, kilométereken át tekerhetem a pedált.

– A kertek alatt van a szeretet ünnepe, nemsokára itt a karácsony. Hogy telik önöknél ez a szép ünnep?

– Nagyon reménykedtem, hogy két-három év után végre újra össze tudunk ülni, ahogy évtizedekig mindig, mert ahogy mondtam, nagycsaládban nőttem fel, és úgy ünnepeltünk. Érdekes kettősség volt a mi családunkban, ugyanis édesapám katolikus volt, így az ő szüleinél a nagyobb ünnep a húsvét volt, édesanyám pedig református, ahol a nagyobb ünnep a karácsony. Ahogy az idősek haltak, és mi lettünk a korosak a családban, mindig együtt ünnepeljük a karácsonyt a bátyámékkal és az összes otthon lévő családtaggal. A nagyfiam már jelezte, hogy neki a szolgálati helyén, Kolozsváron kell maradni, tavaly a törökországinak kellett ott maradnia. Tehát nagyon furcsa karácsonyaink vannak már két éve. Ennek ellenére, akárhol is leszünk, igyekszünk a meghitt, valódi üzenetét, nem pedig csak a felszínes étkezéshez, italozáshoz kötődő üzenetét megkeresni a karácsonynak. Ez pedig nem más, mint a keresztény család, a szeretetben eltöltött együttlét, ami nemcsak a szűk családra terjed ki, hanem a nagyobb családra is. Ez az ünnep alkalmat ad arra, hogy a karácsonyi gyertya fénye meleget is nyújtson, ami hosszabb időre kitart, a következő, nehezebb időszakra is.

Forrás: kiszo.net
Fotó: Archív