Grezsa István

A Bethlen-gimnázium falai között szívta magába a magyarságtudatot, 1956-os elítélt nagybátyjának köszönheti az orvosi pályát. A lakiteleki sátorban lett valóságos minden, amit addig csak gondolni mertek. Grezsa Istvánnal a rendszerváltásról, Antall József humoráról, a néhai miniszterelnök nehézsúlyú mobiltelefonjáról beszélgettük. Nagyinterjú, I. rész.

Ezer szálon kötődik a vásárhelyi Bethlen Gábor Gimnáziumhoz, hiszen itt folytatta középiskolai tanulmányait, tulajdonképpen itt vált felnőtté, és az édesapja is vezette az intézményt. Hogyan emlékszik vissza a gimnáziumi évekre? Érezte már akkor magában, hogy közösségi, politikai pályára lép?

A Bethlen sorsával, mindennapjaival már gyermekkoromban kapcsolatba kerültem. Édesapám 1975-ig vezette az intézményt, én 1976-tól 1980-ig koptattam a legendás iskola padjait. Az atyai örökség egyszerre jelentett könnyebbséget és nehézséget is, tekintettel arra, hogy nem mindig a tanulmányi eredményeimmel hívtam fel magamra a figyelmet… A Bethlen utat mutatott számomra abban az értelemben is, hogy az 1970-es évek elejétől bátran felvállalta a nemzeti nevelést, például azzal, hogy tanárai és diákjai felkeresték a Kárpát-medence Bethlenről elnevezett líceumait, kezdve természetesen a híres nagyenyedivel. A Bethlenben vezették be először azt is, hogy az iskolai ünnepségeken a kötelező Internacionálé mellett a Szózatot is elénekeltük. Ez a „magyarkodás” persze ki is váltotta az állami és pártvezetők rosszallását. Az intézmény híres volt a fantasztikus tantestületéről is, akkori tanárainak egyharmadából később egyetemi oktató lett. Az édesapám által megkezdett utat Földesi Ferenc igazgató folytatta, aki a falakat kiemelkedő antik, középkori és újkori költők, történelmi személyiségek idézeteivel díszítette fel. Ezek a sorok minden napra adtak valamit: erőt, hitet. A kapun belépve egy Németh László-idézetet olvashattunk, amely arra figyelmeztet: „Az ifjúságnak joga, hogy az életet igényei és eszméi szerint újrafogalmazza. A halál ott kezdődik, ahol erről a jogáról tudatlanságból vagy a könnyebbet keresve lemond.” Ennek a gondolatnak a mélységét csak később értettük meg igazán.

Milyen személyes útmutatással, mintaadással szolgáltak a tanárok?

Bizonyították, hogy a történelmet és a magyar irodalmat máshogy és másképpen is lehet tanítani, mint azt a szocializmus korában elvárták. Bár jómagam a családi előzmények okán az átlagosnál többet tudtam 1956-ról, hiszen anyai nagybátyámat elítélték a forradalomban vállalt szerepe miatt, a Bethlenben több tanárunktól – persze leginkább az órákon kívül – hallhattunk a tabuként kezelt forradalomról is. Büszke vagyok rá, hogy tagja voltam a Blazovich és Steiner tanár urak vezette irodalmi színpadnak is. Utóbbi úgy tanította az ének-zenét, hogy behozatta azokat a lemezeket velünk, amelyeket odahaza a legszívesebben hallgattunk, és ezeket elemezte. Jómagam az Emerson, Lake & Palmertől az Egy kiállítás képeit vittem be, aminek kapcsán a komolyzenei kapcsolatot vázolta, felvillantván: a mai komolyzene az adott kor könnyűzenéjeként indult. Nem valamiféle jófejségről, lazaságról volt szó, hanem olyan, nagyon jól átgondolt pedagógiai módszerről, amely akkoriban általánosnak számított a Bethlen-gimnáziumban.

Grezsa István

Miért az orvosi pályát választotta a gimnázium elvégzését követően?

Magyar-történelem szakos tanár akartam lenni, de amikor végeztem, ilyen képzés csak Debrecenben indult, a szüleim pedig túl jól ismertek ahhoz, hogy ilyen messze engedjenek maguktól… Fontolgattam azt is, hogy a gödöllői agrártudományi egyetemre jelentkezzek, miután apai ágon a kiskunsági parasztvilágból származom, és a nyarakat a kiskunmajsai tanyán töltöttem, így megtanultam és megszerettem a paraszti munkát. Ezt végül a szocialista mezőgazdasággal kapcsolatos számtalan rossz tapasztalat miatt vetettük el. Vonzott ugyanakkor a sikeres vidéki körzeti orvosként dolgozó anyai nagybátyám hivatása is, így végül az ő tanácsára, a szüleim megkönnyebbülésére az orvosegyetemet választottam.

Utólag visszatekintve, ugye, nem bánta meg?

Az orvosegyetem és általában a szegedi egyetemi légkör hamar magába szippantott, és persze magával ragadott a hirtelen jött szabadság is. Mindezzel együtt becsülettel végeztem a dolgom, hiszen gyorsan szembesültem vele, hogy csak rengeteg tanulással lehetek eredményes. Nem, egyáltalán nem bántam meg, sem akkor, sem azóta: az orvosi hivatás felelősségteljes, gyönyörű pálya.

Grezsa István

Jött az egyetem, és nemsokára rá a politikai szerepvállalás, ami az egyik legbonyolultabb időszakban: a rendszerváltásban, az újkori magyar demokrácia bölcsőjében indult. Milyen élményekkel gazdagodott? Mit mutatott és mit tanított meg egy a közéleti pályával ismerkedő huszonéves fiatalembernek a rendszerváltás?

1986-ban a vásárhelyi kórházban kezdtem el dolgozni, a feleségemmel együtt. Ekkor már benne volt a levegőben, hogy valami történni fog. Ezt közvetlenül is megtapasztaltuk édesapám elbeszéléseiből, aki neves irodalomtörténészként aktív résztvevője volt az Írószövetségben 1982-től zajló csatározásoknak. Napi szintű információim voltak tehát az egyre inkább tapasztalható erjedésről és arról, hogy nyíltan és élesen kritizálják a lassan, de biztosan kudarcba fulladó magyar szocialista rendszert és a politikai berendezkedést. Édesapám részt vett az első, 1987-es lakiteleki gyűlésen, majd – miután már nem volt teljesen rendben az egészsége – 1988-ban megkért, orvos fiaként kísérjem el a második találkozóra. Örömmel vállalkoztam erre, és magammal hívtam Kószó Péter barátomat is. Ott, a lakiteleki sátorban szembesültem azzal, amit addig nem mertem elhinni: a résztvevők szavakba öntötték, amit legbelül éreztem. Lakitelek egyfajta hiányt pótolt, és erőteljes felismeréssel járt a számomra: fiatal értelmiségiként most és azonnal tennem, cselekednem kell a hazámért!

Szeptember 3-án hazajöttünk Lakitelekről, és 4-étől Kószó Péterrel, valamint a bátyámmal együtt elkezdtük szervezni az MDF vásárhelyi szervezetét, amely hivatalosan október 1-jén a szegedi egyetemen tartott nagyszabású demográfiai fórum első pontjaként alakult meg. A csoport Fehér Csaba festőművész lakásán bontott zászlót, 21 tagja volt, javarészt helyi értelmiségiek. Ezt követően három-négy éven keresztül mint fiatal orvos a helyi és az országos MDF-vezetésben is az egyik legaktívabb és legkezdeményezőbb embernek számítottam. Tudtuk, történelmi időszakot élünk, bár azt nem sejtettük, hogy mi történik a Szovjetunióval. Közben Romániában hónapról hónapra fokozódott a magyarellenesség, és mint gyermekkorától Erdély-járó ember ez is megerősített abban, hogy a sok gondolatot tett kövesse az életemben. Az akkori MDF sikerét az biztosította, hogy a vidéki értelmiségi bázisra szerveződött, népi-nemzeti gyökerű alakulat a legkisebb falutól a nagyvárosokig mindenkit meg tudott szólítani.

Milyen helyzettel szembesültek 1990-ben?

A posztkádári rezsim úgy adta át a kasszakulcsot, hogy egyetlen forint nem volt a Magyar Nemzeti Bankban. Kohl kancellár részéről ígéretet kaptunk, hogy néhány éven belül az Európai Közösség tagjává válhatunk, de a többi nyugat-európai ország nem akarta ezt. Mi viszont akkor is kitartottunk Németország egyesítése mellett, amikor a többi nyugat-európai ország ezt is próbálta megtorpedózni. Ami a belpolitikát illeti, a csodavárás korszakát éltük, az emberek azt hitték, egykettőre ránk köszönt a nyugat-európai életszínvonal, a nyugat-európaiak viszont egy olyan piacot láttak hazánkban, amit áron alul lehet privatizálni, vagy ahol meg lehet semmisíteni a konkurenciát, hogy javítsák piaci helyzetüket a különböző szektorokban. Izgalmas időszak volt, ahol egyszerre volt jelen a nyugati rutin, a magyar csibészség, az ügyeskedés. Végre szabad levegőt szívhattunk, de nem lehettünk teljesen nyugodtak, hiszen még jó ideig itt voltak a szovjet katonák és együtt kellett élnünk a felfegyverzett Munkásőrség jelentette fenyegetéssel. Lassan három évtized távlatából visszatekintve ma már egyre többen ismerik el Antall József teljesítményét: komoly érdemeket szerzett azzal, hogy letette a parlamentáris demokrácia törvényes alapjait, stabilitást biztosított, és páratlan világpolitikai elismertséget vívott ki az országnak, miközben – a szervezett taxisblokádtól eltekintve – sikerült megőriznie az ország nyugalmát.

Grezsa István

Antall József harcostársaként nevezte meg magát, ami arra utal, hogy személyesen ismerte, jó kapcsolatot ápolt a politikussal. Mit tanult meg, lesett el tőle?

A nyugalmat és a hazája iránti végtelenül mély elkötelezettséget. Antall nem volt az a teátrálisan magyarkodó típus, a nagyvárosi nagypolgári miliőből származott, ennek megfelelően élt és viselkedett. Kevesen tudják, de kiváló humora volt, sokszor dőltünk a röhögéstől az elnökségi üléseken. Ócska csúsztatás, hogy a balliberális sajtó mogorva emberként, Horthy-reinkarnációként igyekezett őt leírni. Rendkívül kulturált, művelt, nagy tudású, nyelveket beszélő ember volt, aki mintha egész életében erre a küldetésre, szerepvállalásra készült volna. A személyisége, az értékrendje ma is mozgatórugót, példát jelent számomra. Rendkívül figyelmes ember volt, édesapám halálakor meleg hangú levelet írt, a feleségemet pedig személyesen hívta fel az intenzív osztályon, amikor balesetet szenvedett. Egyébként is szokása volt, hogy 5 órakor hazaküldte a titkárnőt, odaült a telefon mellé, és elkezdett beszélni, akivel akart. Sose felejtem el, 1991-ben mikor fiatal orvosként épp egy beteget vizsgáltam a vásárhelyi kórházban, lélekszakadva jött a nővér, hogy azonnal szaladjak a telefonhoz, mert valaki keres, aki azt állítja: ő Antall József. Átszaladtam a telefonhoz, és a másik végén a szokásos, közvetlen stílusában jelentkezett. Meg kellett kérnem, hogy erősítsen rá, hogy a központos is kiszálljon a vonalból, azaz elhiggye, ennek a fele sem tréfa, valóban a miniszterelnök van a vonalban.

Ha élne, mit szólna az egykori miniszterelnök a mai Hódmezővásárhelyhez?

A leggyakrabban használt szava a stabilitás volt, amit én akkor nem mindig toleráltam, mondván: kard ki, kard, harcoljunk! Aztán persze rájöttem, tökéletesen igaza volt. A stabilitás, a béke sosem öncélú dolog, éppen ezek jelentik azt a nélkülözhetetlen alapot, amelynek hiányában nem lehet sem fejlődést elérni, sem kapcsolatokat építeni. Ezért volt bűn a fiatal demokráciában rendetlenséget szítani, a szervezett taxislázadás ugyanis a stabilitást bontotta meg. Antalltól egy életre megtanultam: óriási bűn, ha valaki a saját politikai érdekei céljából instabilitást állít elő, kisebb vagy nagyobb közösségben egyaránt. Szóval ha Antall József élne, azt mondaná: vállaljak szerepet a stabilitás helyreállításában Hódmezővásárhelyen.

Interjúnk holnapi, második részében megtudhatják, hogyan ismerkedett meg a fiatal Grezsa István a feleségével, és azt is, kik a polgármesterjelölt legnagyobb kritikusai. Megpróbáljuk kideríteni a közös titkát kisunokájával, Zsófival, és azt is kiderítjük, hogyan kell három fiút felnevelni. Megkérdezzük, lehet-e pozitív kampánnyal választást nyerni, és be lehet-e még gyógyítani a sebeket Vásárhelyen. Kérjük, kövessék figyelemmel!