Giró-Szász András: Az orbáni modell I. rész

Ahogy a nagymamám mondta gyerekkoromban: Miközben kimászol a gödörből, mindig gondold át, hogy miért kerültél bele, és soha ne felejtsd el, hogy ki lökött bele! A 2010 előtti kormányzati politika és az azt támogató elit teljesen téves gazdasági és államfelfogása, valamint a problémákkal való szembenézés elől való menekülése volt az oka, hogy a világválság az egyik legsúlyosabb, legmélyebb módon érintette hazánkat. Ezt soha nem szabad elfelejteni -tette közzé a Magyar Nemzet.

Az elmúlt évek azt mutatták, hogy a választópolgárok a gödörből való kimászás alatt és utána sem felejtették el, hogy e folyamat több mint egy évtizedét a balliberális kormányok a valóságos nemzetstratégiai kérdésekben való kiegyezésképtelensége, valamint – ma már az összehasonlítás lehetőségének birtokában nyugodtan kijelenthetjük – sokszor politikai és kormányzási tehetségtelensége vette el az életükből.

Ezek a kormányok nem voltak képesek ciklusokon átívelően, akár húsz-harminc évre vagy még távlatosabban is előre gondolkodni, hanem csak a pillanatnyi haszonmaximalizálással törődve cselekedtek. Nem voltak méltóak arra, hogy egy országot vezessenek. Mindezeken akartak a magyar választók túllépni, s – a 2010-es, 2014-es és 2018-as elsöprő választási támogatással – felhatalmazták az Orbán-kormányt arra, hogy kiépítsen egy új rendszert, s annak segítségével egy új korszak alapjait teremtse meg.

A következő hetekben sorozatban megjelenő írásom nem átfogó elemzés. Nem kívánom az elmúlt nyolc év politikai történéseit végigvenni és értékelni, nem foglalkozom pártpolitikai vagy hatalomtechnikai lépésekkel, bár ezeknek a kormányzati munka véghezviteléhez szükséges hatalommegtartásban betöltött fontos szerepét egy pillanatig sem vitatom. A kormányzati cselekvés mögött meghúzódó gondolattal, az ebből fakadó döntésekkel és ezeknek már látható eredményeivel kívánok foglalkozni. Ezeket s az ezekből kibontakozó koherens gazdasági és társadalmi képet szeretném megvilágítani, előtérbe tolni, szemben a napjainkat uraló közbeszéd témáival.

Arra vállalkozom, hogy megmutassam az orbáni modellből fakadó kormányzati döntések mögötti logikai összefüggéseket, azaz a gazdaságpolitikai és a társadalompolitikai szervező elvet. Megpróbálván az olvasónak bemutatni, hogy a kormány döntései hogyan szolgálják érdekeit, vagy miért volt szükségszerű és elkerülhetetlen egy döntés a gazdaság, a társadalom vagy a nemzet szempontjából. Megpróbálom bemutatni a nyolcéves kormányzati munka mögötti rendező elvet, hisz ennek – a szervező, alakító munkának és eredményeinek – alapján fogja a történelem megítélni a jövőben az orbáni modellt, a kormányzatot, az egész korszakot.

Zsákutcás neoliberalizmus

A rendszerváltást követően és a 2010-es kormányváltást megelőzően több nagy, a gazdaságot – és ezáltal a társadalmat is – alapjaiban megrázó hatás érte hazánkat. Magyarország a kilencvenes évek elején hirtelen, még a korábbiakhoz képest is jobban lemaradt Európa nyugati felétől, pedig Magyarországon is demokrácia és piacgazdaság jött létre, csak – sajnálatosan, de szinte törvényszerűen – annak sajátos, félgyarmati módján.

Ezt követően valamennyi régióbeli ország megragadta a 2004-es uniós csatlakozás gazdasági lehetőségeit. Miközben a térség többi országa emelkedett, Magyarország volt az egyetlen kivétel, ahol az eladósodás, a devizahitelek, a költségvetési hiány, az elszabadult infláció, a fizetésimérleg-hiány, a növekvő munkanélküliség és a mindezekből fakadó társadalmi morális válság voltak a jellemző szimptómák. Elsőből utolsók lettünk.

Végül, 2008 után jött a pénzügyi összeomlás, amelynek következtében az ellehetetlenült finanszírozás hozta magával a nemzetközi pénzügyi kontrollt, az IMF- és az uniós hiteleket. Ez kiszolgáltatottságot váltott ki, amely nemcsak állami, hanem állampolgári szinten is megteremtette az önrendelkezés, az önállóság nagymértékű csorbulását, a modern kori adósrabszolgaságot. Miért történhetett meg mindez? Kik a felelősek mindezért?

A válasz egyértelmű. A 2010 előtti kormányzati felfogás a csőd szélére sodorta az országot. Ennek oka az erő és vízió nélküli kormányzati politika és a liberális megmondóelit pillanatnak élő haszonmaximalizálása, felelőtlensége és önzése, valamint a politikai ellenféllel szemben érzett s minden logikát, nemzeti érdeket felülíró gyűlölködés.

Ez nem volt minden előzmény nélkül. A rendszerváltás után olyan gazdaságpolitikai rendszer épült ki, amely teljes egészében feladta a nemzeti önrendelkezést, folyamatosan csökkentette az állam gazdasági erejét, önállóságát, stabilitását, így ellenálló képességét is. Az ezen időszakot domináló neoliberális elképzelés az államot visszavonta a gazdaság majd minden területéről, s ezáltal teljesen szabad területet biztosított – lényegében a korlátok és ellensúlyok, valamint sok esetben az érdemi állami szabályozók megszüntetésével – annak szereplői számára. Ezért a rendszerváltozást követő két évtized a magyar gazdaság túlprivatizáltságát hozta.

A túlzott, felpörgetett és elkapkodott privatizáció okai között – az egyéni haszonszerzés mellett – meg kell említeni a szocialista–liberális kormányok költségvetési politikájának állandó velejáróját: a jelentős költségvetési hiányt. A felelőtlen, az ország és a nemzet számára kifejezetten káros és hátrányos privatizáció célja így nem a gazdaságot ösztönző forrásteremtés, hanem a fennálló költségvetési hiány betömése s ezáltal a kormányok alkalmatlanságának elkendőzése volt.

A 2010 előtti korszak gazdaságpolitikájának több ismérve volt. Az állam szélsőségesen laza költségvetési politikát folytatott, amelyet a piacról, majd amikor már onnan nem tudta, nemzetközi szervezetektől felvett hitelekkel finanszírozott. Ezáltal folyamatosan növekedett a magyar költségvetési hiány és államadósság, a külföldi pénzügyi szektornak való kitettség és függőség. Ez azt jelentette, hogy az állam teret engedett a külföldi pénzügyi befolyás folyamatos erősödésének. A balliberális kormányok nem választóik érdekeit, hanem hitelezőik elvárásait képviselték és teljesítették hatalmon maradásuk érdekében.

Az ország minden tartalékát felélte egy fenntarthatatlan gazdasági expanzióért. A munkát terhelő magas adókkal az állam a munkavállalókat és a vállalkozásokat büntette, párhuzamosan bőkezű segélyezési rendszert tartott fenn, s ezek által a legális foglalkoztatást visszavetette. Mindez folyamatos és magas munkanélküliséget vont maga után. Munka helyett a segélyeket helyezték előtérbe, s így nemcsak fenntartották, hanem konzerválták is a rendszerváltozás előtti egészségtelen társadalmi szerkezetet, amelyen belül fenntarthatatlan mértékben volt jelen az állami elosztástól függő társadalmi csoport. A kevesebb adófizető, több segélyezett modell gazdasági és társadalmi hátrányai egyértelművé váltak.

Az állam nem védte meg a hazai vállalkozókat, vállalkozásokat az erősebb, külföldi vetélytársakkal szemben. Az államnak fontosabbak voltak a multik, mint a hazai vállalkozások. Ezt a periódust a korlátok nélküli globalizáció és a protekcionizmus teljes hiánya jellemezte.

A mindezek következtében fellépő gazdasági nehézségekből és a felelőtlen gazdálkodásból származó hiányt a társadalommal, az állampolgárokkal fizettették meg folyamatos megszorításokon keresztül. Azaz fontosabb volt a nagy cégek profitjának védelme, mint a társadalmi stabilitás megőrzése, az igazságosságra való törekvés.

Ez, a kényszereken, elmulasztott lehetőségeken alapuló önző gazdaságpolitika nemcsak a gazdaságot tette tönkre, hanem vesztesek tömegeit hozta létre a magyar társadalomban, kilátástalanságot és apátiát. Mindezek mellett megteremtette az azóta is sajnálatosan meglévő – a gazdasági sikereket elérő egyén vagy közösség életét megnehezítő – irigység kultúráját.

Szétzilált társadalom

A nyugati civilizáció részét alkotó magyar társadalom a Monarchia felbomlásából és a Tanácsköztársaság vörösterrorjából még fel sem ocsúdott, egyből szemben találta magát az egész XX. századi történetét – hol nyíltan, hol bujtatottan – végigkísérő Trianon-szindrómával. Az elcsatolt országrészek, a nemzetrészek elvesztése, a „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk” helyzet, valamint a „kollektívan bűnös nép” bélyege tovább rontotta az amúgy is talajt vesztett társadalom helyzetét. Ez fokozódott a két vesztes világháború és a holokauszt borzalmait követően a Rákosi-rendszer kemény, majd a kádári puha diktatúra lélekölő hétköznapjaival. Szinte egyetlen társadalmi csoport sem maradt sértetlen, s még a látszólagos győztesek is gyakran önazonosság-, érték- és lelkiismereti válsággal küszködtek.

A rossz és traumatikus lelkiállapot egyenesen vezetett a közösségek fellazulásához, a társadalmi tőke elenyészéséhez, az elégtelen képzettségi szinthez, a munkamorál romlásához, a kiemelkedő öngyilkossági arányhoz, az alkoholisták magas számához. Mindezek következménye lett a rövidebb átlagéletkor és a folyamatosan romló közhangulat. A kommunista, majd szocialista rendszer nem tette lehetővé, nem ösztönözte, sőt néha egyenesen tiltotta, hogy az ember önállóan, saját kezdeményezéssel, saját erejéből, vagyis egyénként javítson a helyzetén.

A benne élők nemcsak elnyomónak érezték, hanem természetellenesnek is az őket körülvevő rendszer rájuk erőltetett elvárásait.
Ezek a természetellenes folyamatok a mindennapok szocializációs hatása révén fokozatosan legyengítették a magyar társadalom immunrendszerét. A legyengült társadalom nem tudott teljesíteni a gazdaságban, de a szerveződő világban sem: a család, a közösségek, a nemzet kohéziós hatása is folyamatosan csökkent.

A XX. század végére – a szocializmus és az eltorzult liberalizmus társadalomra gyakorolt hatása következtében – a társadalom jelentős részében általánossá vált a nihilizmus, aminek következtében az egyén elvesztette minden önmagán túlmutató, felsőbbrendű célját, s így sok esetben fokozatosan elhalványult, végül teljesen meg is szűnt olyan magasztosabb fogalmaknak a fontossága, mint család, közösség, nemzet, haza vagy Isten.

Ezt, az egész évszázadon átívelő társadalomromboló folyamatot koronázta meg a 2010 előtti balliberális kormányok sok esetben koncepciótlan, köldöknéző társadalompolitikája, azaz a jóléti rendszerváltás csődje.

Ebben az időszakban emelték az élelmiszerek áfáját, a lakásáfát és a személyi jövedelemadót, megszüntették a családi adókedvezményt és az otthonteremtési kedvezményeket. Ezzel párhuzamosan sem a minimálbér, sem a garantált bérminimum nem növekedett olyan szinten, hogy biztos megélhetést tudjon nyújtani a magyar állampolgároknak, miközben állandóan növekedtek a rezsiköltségek, s az infláció mértéke is folyamatosan magasabb volt a jövedelemszerző képesség növekedésénél.

Ebben az időszakban 15 alkalommal emelték a gáz, kilenc alkalommal pedig a villamos energia árát. Így a gáz ára háromszorosára, az áramé pedig a duplájára nőtt annak ellenére, hogy a világpiacon ugyanezeknek az energiahordozóknak csökkentek a költségei. A jövedelmek ugyanakkor csupán egyötödével emelkedtek, ami tovább nyitotta a létfenntartási ollót. Azaz a rossz gazdaságpolitika következményeit a lakosságra hárították, amely egyre nehezebben viselte ezt. 2001-ben még a háztartások tíz százaléka, 2010-ben pedig már 19 százaléka költötte jövedelmének több mint egyharmadát lakásfenntartásra.

A munkanélküliség több mint 11 százalékos volt, nem támogatták a munkaerőpiacon hátrányos helyzetben lévők – fiatalok, 55 év felettiek, kisgyermekesek – munkavállalását. Leépítették a szakképzést, és ezzel megduplázták a fiatalok munkanélküliségét. 2010 júniusában hazánkban a 25 év alatti fiatalok munkanélkülisége 26,4 százalékot ért el, amely meghaladta az uniós 21,4 százalékos értéket (mára ez az érték tíz százalékra esett vissza).

E kormányok vezették az országot és a lakosságot a devizahitelek csapdájába. Eltörölték – persze prominensei először felvették – az első Orbán-kormány egyik legsikeresebb intézkedését, az államilag támogatott, forintalapú lakáshiteleket. Ezt követően a devizaalapú lakáshiteleket támogatták, ami miatt 2008 után magyar családok százezrei kerültek adósságcsapdába, reménytelen helyzetbe. Felelőtlen és koncepciótlan szabályzó rendszereiken keresztül inkább a bankok érdekei érvényesültek, nem az átlag magyar állampolgáréi.

Kormányzati politikájukban nem kezelték kiemelten a családot mint a legkisebb, de legerősebb társadalomépítő egységet. 2010-ben még az előző kormány adórendszere volt érvényben: mindösszesen 12 milliárd forintot fordított családi adókedvezményre, a nagycsaládosoknak csupán néhány ezer forintos havi enyhítés járt. Ezek is hozzájárultak, hogy 2010 előtt folyamatosan csökkent a születendő gyermekek száma, csökkent a házasságkötések száma, és emelkedett a válások száma.

Hasonlóan rossz volt a helyzet az egészségügy területén. Az OECD fejlett országokra kiterjedő felmérése szerint a 2010 előtti hétéves időszakban csak Magyarországon csökkentek az egészségügyi ráfordítások, minden más országban valamilyen mértékben nőttek. Az OECD adataiból is látható, hogy sehol nem került olyan mértékű lejtőre az egészségügy pár év alatt, mint Magyarországon a Gyurcsány- és Bajnai-kormányok idején, amikor a forráskivonások a nemzetközi egészségügyi mérések legvégére taszították hazánkat.

A 2002 és 2010 közötti kormányzati politika következtében az egészségügyi ellátórendszer gazdaságilag és az emberi erőforrás tekintetében is az összeomlás szélére került. Az átgondolatlan, kapkodó lépések több százmilliárdos forráskivonáshoz, az ellátórendszer leépítéséhez, nagy múltú kórházak bezárásához és kaotikus betegbeutalásokhoz vezettek. Lemondtak a magyar alapellátás fejlesztéséről, holott ez egy egészséges társadalom kialakításának az origója. A kórházak túlterheltté váltak, mert a leromlott infrastruktúrájú és magára hagyott alapellátás nem tudta megfelelően ellátni feladatát.

A balliberális kormányok nemcsak az állam rossz működtetésével ártottak az egész magyar társadalomnak, hanem azzal is, hogy elvették tőle azt, ami a lelki egységet, a valahová tartozás érzését adhatta volna. Megtagadták a határon túli magyarságot, nem tekintették a határon túli magyarokat a nemzet részének. Amikor kormányzati felhatalmazás és hatalom révén tehették volna, semmilyen formában nem álltak ki a határon túli magyarság érdekeiért. Nem állt érdekükben, hogy gazdaságilag erős határon túli magyar közösségek legyenek, s nem voltak érdekeltek a Kárpát-medencei magyarság gyarapodásában. A 2004-es népszavazás során a választók becsapásával megosztották a Kárpát-medencei magyarságot. A kettős állampolgárságot elvetették, s az anyaországi választókat arra szólították fel, hogy nemmel szavazzanak a kettős állampolgárságról szóló népszavazáson.

A 2010-es kormányváltás idejére – az előző kormányok zsákutcás, változtatási elképzelések nélküli politikája miatt – a magyar társadalom olyan állapotban volt, amely a teljes fellazuláshoz és a nehézségeken átsegítő, a hagyományokon és a közösségen alapuló gondolkodásmód elvesztéséhez vezethetett volna. Ezeket az évtizedes előzményeket figyelembe véve, valamint az ezekre adott hibás válaszokból tanulva kellett a 2010 utáni kormányzat új társadalompolitikáját kialakítani, és sokszor a külvilág számára elsőre nehezen összekapcsolható lépések százaival szisztematikusan felépíteni.

A modell

A megszokáson alapuló s ezért az eredetiségre kevésbé fogékony, gyakran nehezen megújuló gondolkodás csak azt érzékeli, hogy új
– sok esetben a múltban már kipróbált és bevált, máskor pedig még nem ismert – értékrendszerek, új szereplők, új együttműködések formálódnak. Ezzel szemben a feladatait jól ellátó államnak és a végrehajtást kézben tartó kormánynak az a kötelessége, hogy cselekvő legyen, s felhívja polgárai figyelmét minderre. Érzékeltesse az őt megválasztó társadalommal, hogy a környezet, a viszonyrendszerek változnak, átalakulnak, sőt néha lecserélődnek.

Meg kell ismernie és meg kell mutatnia állampolgárainak, hogy az új rendszerek, a megjelenő technológiák, a formálódó gazdaságszervezési elvek, az eddig ismeretlen fogyasztási minták és gazdasági csataterek mit jelentenek, mindezek által milyen új jelenségekkel találkoznak, s azok miként fognak hatni életükre. Hogyan alakítják át mindezek a már megszokott keretrendszereket, hogyan lehet használni ezek előnyeit, s hogyan kell kivédeni veszélyeiket.

Jelenleg ezen átalakulás, újragondolás korszakát éljük a világban, Európában és hazánkban. A kormánynak ebben a helyzetben az a dolga, hogy felkészítse Magyarországot, felkészítse a magyar nemzet tagjait az új korszak új kihívásaira. Megtalálja azokat az új vagy régi, de elfeledett válaszokat, amelyek megoldásokat kínálnak, és egyben merjen nemet mondani a korábbi, meghaladott elképzelésekre.

Mindezek miatt a 2010 után megalakuló kormánynak válaszokat kellett találnia a gazdaság és a társadalom alapvető problémáira s a változó világ új kihívásaira is. Ezeket a nagy, rendszerszintű, sőt néha globális problémákat nem lehetett fejet lehajtva, szemlesütve kezelni, orvosolni. Megérett a helyzet, hogy a kibontakozó gazdasági, társadalmi, erkölcsi válság teremtette mozgásteret kihasználva az új kormány átgondolja közös dolgainkat, a társadalom átalakításának feltételeit, a gazdasági fellendülést biztosító kormányzati működési módot. Az elődök által ellehetetlenített politikai és kormányzati kép rendbehozása volt tehát a fő feladat.

Mindebből következett, hogy a 2010-es kormányváltás után meginduló válságkezelés célja nem az volt, hogy az ország visszatérjen a válság előtti időkhöz, hanem hogy új alapokra építve új dolgokat lehessen bevezetni: új alkotmányt, új törvénykönyveket, új monetáris politikát, új adórendszert, új családtámogatást. Azaz a cselekvő állam orbáni modelljét.

Először azonban az alapokat és a kereteket kellett megalkotni, átalakítani. A 2010 előtti két évtized kérdései, fel nem oldott problémái a közjogi és alkotmányos intézményrendszer elavultságából, valamint a politikai mechanizmus visszásságaiból adódtak. A rendszerváltás közjogi alkotóelemei recsegtek-ropogtak, mert nem feleltek meg az új kihívásoknak. A 2011-es Alaptörvény elfogadásával történt meg a valódi, tényleges rendszerváltozás, s erre lehetett felépíteni a kormányzat következő években végrehajtott, országformáló logika vezette cselekvését. A kormányzat rendelkezett tehát gondolattal e cselekvés megalapozásához, és ehhez a cselekvéshez keresett és érzett magában elég erőt.

Ez az erő tette lehetővé, hogy a 2010 utáni kormány szembemenjen az azt megelőző domináns magyarországi államfelfogással, hiszen a neoliberális dogma legkomolyabb kritikáját adta, s legélesebben változtatott azon. Világosan kimondta, hogy a nemzeti versenyképességet nem lehet csak az egyének egymás közötti versenyére alapozott társadalomszervezés elve szerint felépíteni. Világossá tette, hogy olyan nemzeti alapú állam kialakítása a cél, amely erős, szuverén, közösségelvű, munkaalapú, polgári életminőséget és státusbiztonságot teremt. Olyan országot akar felépíteni, ahol érték a haza, érték a szabadság, érték a család, érték a hazáért és a családért végzett munka.

Mindez csak olyan állami működés létrehozásával volt elérhető, amelyben erős – alkotmányozni képes parlamenti hátterű –, hatékony, menedzsertípusú döntéshozatal dolgozik. A menedzsertípusú kormány a közigazgatáson is átviszi akaratát, s mindezt – ezzel párhuzamosan – független intézmények hatékony és gyors feladatmegoldással segítik.

Lényegében e négy elem – erős parlamenti többség, menedzsertípusú kormány, kézben tartott közigazgatás és független, de együttműködő intézmények – egysége a kulcsa annak, hogy viszonylag rövid idő alatt meg lehetett állítani a lecsúszást, s meg lehetett alapozni a jövő Magyarországát. E négy elem együttes cselekvése a XXI. századi hatékony magyar állam alapja.

Az orbáni modell lényege, hogy az így létrejövő hatékony magyar állammal a háttérben alapjaiban kell megváltoztatni, újragondolni a gazdaság és a társadalom nagyon sok – sokak által dogmaként tisztelt és változtathatatlannak hitt – elemét és szabályát. Ezért már a kormányzás elején deklarálták, hogy az új korszakban mindenkinek dolgoznia kell, mert csak így tud az ország a lejtő aljáról visszakapaszkodni, csak így tud stabillá válni a gazdaság, s csak ezekkel lehet megteremti és megalapozni egy kiegyensúlyozott társadalmat.

Kimondták, hogy a magas államadósság minden egyéb erőfeszítést hiábavalóvá tesz, s kiszolgáltatottsággal, függőséggel jár együtt, azaz az ország így nem a maga ura. Ezért az új korszakban radikálisan csökkenteni kell az államadósságot, s át kell alakítani annak szerkezetét.
Egyértelművé tették, hogy az új korszakban a nemzeti vállalkozásokat kiszolgáló kritikus infrastruktúra döntő tényező lesz, ezért többek között a bankrendszert, az energia- és a médiaszektor döntő részét hazai kézbe kell venni.

Vallották, hogy az országon belül az állampolgároknak szabadon kell dönteniük saját és közösségük sorsáról. Ez egyrészről a nemzetközi tőke – Nemzetközi Valutaalap, Világbank – korlátozó szerepének visszaszorítását vagy megszüntetését jelentette, másrészről az állampolgárok rendszeres, aktív bevonását is – a nemzeti konzultáció rendszerével – fontos, társadalmi támogatottsággal alátámasztott kérdésekbe.

Kétezertízben olyan új rendszer kezdett tehát kiépülni, amelynek elsődleges célja a nemzeti és gazdasági önrendelkezés visszaszerzése, a cselekvőképesség, a szuverenitás biztosítása. Ez tette képessé a kormányt, hogy a csőd széléről visszahozza az országot, valamint ez tette képessé arra is, hogy fenntartható növekedési pályára állítsa a nemzetgazdaságot, és megakadályozza újabb válság kialakulását. Sodródás, útkeresés és kényszerek közötti egyensúlyozás után új pályára állt a magyar gazdaság. Mindezekre nem gazdasági öncélúság okán volt szükség, hanem hogy ezen eredményekre építve újjá lehessen szervezni, meg lehessen erősíteni, egészségessé lehessen tenni a magyar társadalmat.

Ki gondolta volna a 2010-es választások éjszakáján, hogy nemsokára Magyarország kibújik a Nemzetközi Valutaalap rossz értelemben vett gyámsága alól, hogy alig öt év leforgása alatt, messze a végleges határidő lejárta előtt az utolsó fillérig visszafizeti az ország a mentőcsomagnak nevezett, valójában pénzügyi féket jelentő IMF- és uniós hiteleket. Érdemes visszaemlékezni, hogy mennyien gúnyolódtak a kormányon 2010-ben, amikor azt mondta, hogy tíz év alatt létre akar hozni egymillió új munkahelyet.

Amikor 2010-ben azt mondták, hogy helyre fogják állítani a költségvetési egyensúlyt, s párhuzamosan csökkenteni fogják a munkát terhelő adókat, támogatni fogják a magyar családokat, akkor nagyon sokan kijelentették – főleg az „elismert és mértékadó” szakértői oldalról –, hogy ez bár szép, de együtt, egyszerre nem lehetséges. Az idő bebizonyította, hogy lehetséges volt, s ezáltal elavult dogmává változtatott sok, addig szentségként tisztelt elméletet.

Mindezen folyamatok fölhívták a figyelmet arra, hogy a gazdaság- és társadalompolitika nem csupán intellektuális kérdés. Világossá vált, hogy a jó politikához nemcsak gondolat kell, hanem egy időben politikai stabilitás, erő, döntés- és cselekvőképesség is.

Ennek következtében a gazdaság- és társadalompolitikai keretek teljes egészében megváltoztak. A kormány által elvetett neoliberális gazdaság- és társadalompolitikai eszmerendszer és eszköztár helyett olyan új és saját utat keresett, amely a jövő kihívásainak képes megfelelni.

A szuverén és felelős pénzügypolitika és gazdálkodás legfőbb ismérve – s egyben a nemzeti érdekeket szem előtt tartó, cselekvőképességre törekvő magyar gazdaságpolitika egyik sarokköve – a felelős költségvetési gazdálkodás évről évre történő biztosítása. A szigorú költségvetési politika nem jelent megszorításokat, amelyeket az orbáni modell teljes mértékben elutasít. Ehelyett kiszélesíti a közteherviselést, azaz nagyobb felelősséget ad e tekintetben a bankoknak, a nagy tőkével rendelkező szolgáltatóknak.

Nem lehet szuverén gazdaságpolitikát megvalósítani akkor, ha a cselekvőképességet befolyásolja a pénzügyi kötöttség és kitettség, ha a hitelezők mondják meg, meddig mehet el a kormányzat. Jól érzékelhettük ezt a visszás helyzetet akkor, amikor az országnak még volt IMF-hitele, s sem a nyugdíjak, sem a családtámogatások, sem a fejlesztések, sem a munkahelyvédelem terén nem rendelkezett önálló, csak a magyar nemzet érdekeit figyelembe vevő döntéshozatallal.

Az orbáni modellben figyelni kell a gazdasági növekedés és az adósságcsökkentés összehangolására. Csak az a növekedés lehet fenntartható, amely nem sodorja adósságspirálba az országot. Nem hitelből, hanem valós gazdasági teljesítményből kell lépésről lépésre növekedni. Ezzel párhuzamosan az adósság belső szerkezeti átalakítására van szükség. Törekedni kell a devizakitettség csökkentése mellett arra, hogy az állam a kamatokat a lakosságnak, ne pedig a külföldi befektetőknek fizesse, ezzel is csökkentve a kitettséget, valamint erősítve a hazai középosztályt.

A munkaalapú, a középosztály megerősítését és a státusbiztonságot hozó gazdaság már erre az alapra kell hogy épüljön. A gazdaságpolitika középpontjában a munka és a munkaalapú társadalom áll. A cél az, hogy aki dolgozni szeretne, az munkához juthasson, s hogy elérhetővé váljon a teljes foglalkoztatottság. Az orbáni modellben az állampolgárok egzisztenciális helyzetének állandó – lépésről lépésre történő – javítása fontos célkitűzés, amely érdekében a kormány együttműködik a munkaadói és munkavállalói érdekképviseletekkel, s ezzel párhuzamosan az állami alkalmazottak számára kiszámítható életpályákat kezd el létrehozni.

A gazdaság – a béremeléseken túlmenően – segíti a középosztály és a polgári berendezkedés megerősítését azzal, hogy az adórendszert a társadalompolitikai céloknak veti alá. Ennek értelmében az állam a munka helyett a fogyasztást adóztatja, az adópolitikában is elismeri a családalapítást, valamint olyan adózási környezetet teremt, amely segíti a hazai vállalkozók és vállalkozások megerősödését.

A gazdasági cselekvőképesség és szuverenitás megteremtése és erősítése értelemszerűen következik mindebből. A felelős és szuverén pénzügypolitika és költségvetési gazdálkodás megteremti a pénzügyi szuverenitást. Az ezáltal keletkezett mozgástér lehetőséget biztosít ahhoz, hogy a hazai tulajdon, illetve az állami tulajdon újra megjelenjen egyes nemzetstratégiailag kiemelt ágazatokban, amelyek az ország működését garantálják, illetve azokban többségbe is kerüljön. Ilyen például az energiaszektor, a közművek, a bankszektor vagy a média.

Ezeket a változásokat és eredményeket csak a fenntartható gazdasági fejlődés képes tartósan konzerválni. Az orbáni modell folyamatosan kiaknázza a gazdasági tartalékokat a fokozott és fenntartható növekedés érdekében. A versenyképes gazdaság megteremtéséhez el kell érni, hogy minél magasabb hozzáadott értékű termékeket és szolgáltatásokat valósítsanak meg a hazai vállalkozások, miközben nő a feldolgozottság szintje, azaz egyre inkább a „nyersanyagok helyett késztermékeket” elv érvényesül.

Az orbáni modell jellegzetessége, hogy politikai kormányzáson alapul, vagyis a választói érdekek képviseletének ellátására törekszik a különböző ágazati, partikuláris érdekekkel szemben. A létrejövő politikai kormányzás nem jelentett mást, mint hogy az állam szerepét új filozófiai megközelítéssel határozták meg, s a politikai osztály cselekvését a nemzet és a közösség érdekei mentén definiálták. Következésképp a gazdaságpolitikai kormányzás középpontjában nem a bürokrácia, valamint a lobbik által kialakított irányok és javaslatok, hanem a társadalom egészét átfogó társadalompolitikai célok, nemzeti érdekek, nemzeti célok képviselete áll, amelyek képesek összerendezni a gazdaság egészséges és fenntartható működését.

A gazdaságpolitikát is átható nemzeti érdek például a demográfiai fordulat elérése, a munkaalapú társadalom létrehozása, a területi különbségek megszüntetése, a versenyképes, identitással rendelkező nemzet megteremtése, amely egyaránt magában foglalja az államot, a gazdaságot és a társadalmat. Azaz a gazdaság nem öncélú, hanem a társadalmi értékek mentén, nemzeti alapon szerveződik, épül fel.

Az orbáni modell egyértelművé teszi, hogy az állam nem mondhat le olyan gazdasági területek döntéshozói-irányítói szintű tulajdon- és/vagy szabályzó jogáról, amelyen keresztül polgárai mindennapi életét, annak biztonságát közvetlenül befolyásolja, hiszen csak ezzel a szerepvállalással tud eleget tenni a gondoskodó, esélyt adó állam feladatainak.

Vallja, hogy a gondoskodó, esélyt adó állam támasza a középosztály, egészen pontosan az alulról nyitott középosztály, amelyben az állampolgár a szükségleteit a környezetéből elégíti ki úgy, hogy ezt önmagáért és az őt befogadó közösségért viselt felelősséggel teszi.
Hiszi, hogy az emberek élethelyzetének alakulása, boldogulása a nemzeti versenyképesség állapotával függ össze. A versenyképesség növeléséhez pedig elengedhetetlen az állam nemzetépítő szerepének újraértelmezése, a szerepvállalás világos célok mentén történő meghatározása.

Az orbáni modell a gazdaság területén olyan struktúrában hisz, amely a kiszámíthatóság, fenntarthatóság, eredményesség hármasával nyújtja a társadalom számára azt a biztos alapot, amelyre építve tudják egyre szélesebb rétegei fokozatosan létrehozni státusbiztonságukat.
A mindezen elvek alapján felépülő orbáni modellt, valamint az elmúlt nyolc évben belőle fakadó kormányzati cselekvést és e döntéseknek a – múlt hibáin edződött – társadalom által megélt pillanatait legjobban az erő tiszteli az érveket, de tesz az okoskodásra gondolata jellemzi.

Forrás: magyarnemzet.hu