Szeretjük azt gondolni, hogy a körülményeink, a világ, a ránk nehezedő terhek és az elvárások akadályoznak meg bennünket abban, hogy boldogok legyünk, De ez nem így van. A boldog élethez vezető ajtó kulcsa mi magunk vagyunk. A szomorú az, hogy már gyermekkorban megtanuljuk, hogyan ne legyünk boldogok. Mert elhisszük, hogy olyan dolgokat kell megcsinálnunk, amikhez nincs kedvünk. El kell pakolni a játékainkat, bent kell ülni az iskolában a tanórákon, folyamatosan fegyelmeznek bennünket, és egy idő után beletörődve tudomásul vesszük, hogy ez az élet. A szüleinktől hamar megtanuljuk a „nem” szócskát, és azt hogy a világ tele van tiltásokkal, „nem szabad” dolgokkal.

Ezek megalapozzák azt, hogy felnőttként nem tudunk „szabadok” lenni. A gyerekeknek nagyon fontos lenne a szabadság, a játék, az élmény és ezzel az élményközpotú pedagógia. A szülők feladata lenne, hogy amennyire csak tudják, lazítsák a köteléket. József Attila szavai remek irányt mutatnak: „Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!”

Azonban a szabadság csak akkor tesz bennünket boldoggá, ha megvannak a korlátok is – csakhogy az egyensúlyt igen nehéz megtalálni, szülőként talán a legnehezebb feladat.

A tanórák mellett sok szülő viszi különórákra is a gyerekeket, amivel nincs is baj, csak ha átesünk a ló túloldalára, és a gyermek minden egyes percét beosztjuk. Amikor különórát választunk a kicsiknek, rendkívül fontos lenne, hogy olyan területet találjunk, amelyben kibontakoztathatja a gyermek a tehetségét. Ha valaki például remek ritmusérzékkel, esetleg abszolút hallással bír, akkor a zenei képzés mellett döntsünk, és ne erőltessünk rá valamilyen sportot, mert nem lesz boldog. Azonban, ha a tehetségét igyekszünk kiaknázni, és sikereket ér el, az örömmel tölti majd el, és motiválja.

Szintén gyermekkorban tanuljuk meg azt is, hogyan kezeljük a versenyhelyzeteket. A verseny, a vetélkedés mindig motivációt jelent, és az ember igyekszik kihozni magából a legtöbbet. Azonban a nyugati társadalom hozzáállása a versenyekhez nem igazán egészséges. Hiszen csak az első helyezettet értékeljük. Ha valaki második, harmadik lesz, az már „nem elég jó”. Ez az oka annak, hogy már gyerekkorban kudarcként éljük meg, ha nem mi vagyunk a legjobbak. A kudarcok pedig elveszik a kedvünket, elszürkítenek bennünket. Meg kell tanítani a gyerekeknek, hogy értékeljék saját teljesítményüket, hiszen ők mindent megtettek, és a legjobb tudásuk, tehetségük, képességük szerint küzdötték végig magukat a versenyen. Ha nem nyertek, az nem jelenti azt, hogy itt a világvége. Legyenek magukkal megelégedve, és tanuljanak abból, ha hibát vétettek!

Szintén megakadályoz bennünket abban, hogy boldogok legyünk, hogy nem belülre figyelünk, hanem külső dolgoktól tesszük függővé a boldogságunkat. Rendkívül érdekes megvizsgálni a különböző vallásokat, mit mondanak a boldogtalanságról, illetve arról, milyen jellembeli tulajdonságok lehetnek életünk kerékkötői. A keresztényeknél például a hét főbűn (kevélység, fösvénység, kéj, düh, mohóság, irigység, lustaság) az, amit le kell magunkban győzni. A hinduizmus ugyanakkor hat démonról (kéj, düh, mohóság, illúzió, félelem, siránkozás) beszél, amely megakadályozza az embereket abban, hogy boldogok legyenek. Milyen érdekes, hogy ez a két több ezer éves tanítás, tökéletesen összecseng. És figyelmeztetés is a ma emberének, hogy ha a vallást, a spiritualizmust félre is tesszük, a belső lelkivilágunkkal igenis foglalkoznunk kell, ha szeretnénk elégedett, teljes életet élni.

Ha leülnénk és megpróbálnánk leírni egy negyven pontos listában összefoglalva, hogy mi tenne bennünket maradéktalanul boldoggá, nagyon hosszasan kellene gondolkodnunk. Talán az első öt pontot hamar leírnánk – új autó, nagyobb ház, magasabb fizetés, világkörüli út… de a neheze ezután jön. Egyrészt, biztos, hogy ezektől boldogabbak lennénk? És mitől még? Talán, ha gyönyörködnénk a fecskék röptében? Ha kicsit több időnk lenne, hogy társasjátékozzunk a gyerekekkel? Talán, ha a szomszéd néni mélyen a szemünkbe nézve azt mondaná, köszöni a segítséget, amit tőlünk kapott? Talán, ha a párunk egy fáradt nap után megsimogatná a hátunkat? Apróságok ezek, mégis, lehet, kerekebb lenne az életünk ezektől a kis dolgoktól, mint egy lakástól, új ruhától… Elgondolkodtató. Az Önök negyvenes boldogság-listáján mi áll? Merengjenek el ezen, hisz tudják: „A boldogság – legegyszerűbb és egyben legmélyebben gyökerező vágyunk”… és csak mi magunk tudjuk megteremteni.

Kiskata