Mindketten a nulláról kezdtük a tanulást. Viki lábán ugyan egyszer már volt korcsolyacipő, de Michelle Kwan-i magasságokba ez azért még nem repítette őt sem. Az én (Réka) esetemben még erről sem beszélhetünk, a jéghez legközelebb a műkorcsolya versenyek nézése és a vásárhelyi jégpályákról szóló tudósítások során kerültem. Ilyen előélettel (illetve inkább annak hiányával) döntöttük el még az óévben, legalább egy picit megtanulunk siklani a jégén. A vásárhelyi jégpályán szombaton és vasárnap délelőtt találkozunk az oktatókkal, akiknek tevékenységéről már korábban beszámoltunk.

Viki

A hétvége közeledtével Vikivel egyre izgatottabbak lettünk, vártuk az ismerkedést a jeges felülettel. Szombaton kicsivel 9 előtt volt a gyülekező, és elsőként a korcsolyacipővel kerültünk közelebbi kapcsolatba.

Réka

A lábfejre applikálás nem feltétlenül ment zökkenőmentesen, de a csatokkal, pántokkal, fűzőkkel folytatott ádáz közdelem meghozta a sikert: felkerültek a jégcipők. A pályához való eljutás sem volt a legkönnyebb. Meggondolatlanul a bejárattól elhelyezkedő legtávolabbi ponton váltottunk lábbelit, a bizonytalan, kacsázó mozdulatok sorozata azonban eljuttatott minket a rettegett jégfelülethez.

Első megállapításként leszögezhetjük: a jég csúszik. Nem kicsit, nagyon. Szerencsére azonban a pályát korlát veszi körül, abban kitűnően meg tudtunk kapaszkodni, majd komoly araszolgatásba kezdtünk.

A körülbelül száz réteg ruha ellenére borzalmasan fáztunk. Ebben Viki jeleskedett leginkább. Ezért pár percnyi jégen töltött időt követően úgy határozott, inkább a technikai személyzet őrbódéjában vészeli át azt az időt, amit én a jégen csúszkálva töltök. Vikinek így az első tanórát követően egészen bensőséges kapcsolatot sikerült kialakítani egy fűtőtesttel.

Addig én, ha botladozva is, de sikeresen a jégen maradtam, csúsztam egyik palánktól a másikig. A második nap, azaz vasárnap pedig már egy-két komolyabb trükkel is megismerkedhettem. Próbálkoztam (inkább kevesebb, mint több sikerrel) a halacskázással, a rollerezéssel és rogyasztott térdekkel való siklással is. Mindezt egyetlen esés nélkül, amire egyrészt nagyon büszke vagyok, másrészt jó lenne túl lenni rajta, hogy ez a sötét felleg is elsuhanjon korcsolyatanulásom egéről.

Az első két lecke konklúziójaként leszögezhetjük, idén még biztosan nem indulok az orosz Grand Prix-n, de most már nem látom teljesen reménytelennek, hogy valaha egyedül is körbekarikázzam a jégpálya felületét. Amiről gyorsan le kell szoknom, hogy egyfolytában a jeget bámulom – erre az oktatók Pup Olivér vezényletével, többször felhívták a figyelmemet…

Olivér, az oktató

Természtesen rajtunk kívül nagyon sokan mások is vették a bátorságot, és jégre léptek, hogy megtanuljanak korizni.

Jövő héten folytatjuk! Ha a mínuszok mérséklődnek, akkor már Viki is komoly siklásba kezd.

ÉR.

Fotók: ÉR., Szűcs Viki, Pup Olivér