„»De magyar vagyok, s a magyar lóra termett,
Magyarnak teremt az isten lovat, nyerget. «

Sokat mondott Jancsi megeredt nyelvével,
De még többet mondott sugárzó szemével;
[…]

Csillagokat rúgott szilaj paripája,
Mikor Jancsi magát fölvetette rája,
De ő keményen űlt rajta, mint a cövek,
A földindulás sem rázhatta volna meg.

Bámulói lettek katonapajtási,
Nem győzték szépségét, erejét csodálni,
És amerre mentek, s beszállásozának,
Induláskor gyakran sírtak a leányok.”

A János vitéz szavai mintha dr. Kovács Endréről íródtak volna… Az urológus szaktekintély lóháton tud igazán kiteljesedni. A vágtázás, a nyíl felajzása, a végtelen mezők látványa egyszerre jelenti számára a magyarságot és a szabadságvágy boldog megélését.

Hogy honnan ez az ősi szerelem? Talán a genetikában keresendő, hiszen a család történetében mindig is fontos helyet foglaltak el a lovak, illetve minden, ami hozzájuk köthető. A Kovács család eredetszálai egészen Mikófalváig visznek el minket. A Szilvásvárad melletti faluban született Kovács Endre édesapja, aki fogorvosi tanulmányai miatt jött az Alföldre. Mikófalván a Bél nemzetséghez tartozó nemesektől kapta az ős, Kovács Péter a jobbágyi felszabadító levelet 1665-ben, majd egy évre rá jött I. Lipóttól a nemesi adománylevél is. A család egyik jeles múltbeli képviselője volt Kovács Mihály huszárezredes (aki a keresztségben a Mihály János nevet kapta). Ő volt az egyik alapítója az amerikai könnyűlovasságnak, és egyes feltételezések szerint róla mintázta Petőfi Kukoricza Jancsit, vagyis János vitézt. (A Petőfivel való kapcsolatot még egy frigy is erősíti, az ezredes lánya beházasodott a Petrovics családba.)

A X. Ópusztaszeri Nyílzápor és Íjásztalálkozón

A kis Endre minden nyarat Mikófalván és a környéken töltött a családnál. Ezekből az évekből rengeteg élménye van, ami a lovakhoz, a kocsizáshoz, a fogatozáshoz köthető, de a „megvilágosodásig” még sokat kellett várni. 55 évesen és 8 naposan ült újra, immár felnőtt férfiemberként ismét lóra az urológus főorvos, és azóta, vagyis bő 3 éve rabja a lovaglásnak. A múltban való vájkálást ugyanolyan elhivatottsággal, szakértelemmel űzi, mint az emberek gyógyítását: családfakutatással is foglalkozik, illetve a hagyományőrzés is színesíti a napjait. Ez azt is jelenti, hogy évente pár alkalommal ősmagyar ruhába bújik, és részt vesz íjászversenyeken, az ópusztaszeri nyílzáporon, vagy éppen a bugaci Kurultájon.

„Mindez a magyarságot jelenti számomra. Nagyon jó érzés ellőni egy vesszőt, felülni egy szép lóra és csapatban vágtázni a mezőn, felölteni egy gyönyörű süveget vagy csizmát” – mesélte csillogó szemmel Kovács Endre. A beszélgetés során kiderült az is, hogy a társaság, az emberek miatt is számos élményt ad ez a hobbi (annál azért sokkal több). Nagyon sok barátság köttetik egy-egy ilyen találkozó során, hiszen már eleve adott a közös szenvedély. A doktor elmesélte, hogy legutóbb például egy kirgiz nővel ismerkedett meg, aki, amikor meglátta őt ősmagyar öltözetben, rögtön szeretett volna vele egy közös fotót. Egy nagy találkozás azonban még hiányzik az életéből: „addig nem halhatok meg, amíg nem találkozom Kassai Lajossal” [íjkészítővel, a magyar lovasíjászat sportág megteremtőjével, akinek munkássága szintén egy lökés volt, hogy ezzel az egésszel komolyabban foglalkozzon a főorvos]. Majd hozzátette, hogy a lóról való nyilazás még nem megy, a lovaglásban is van még tanulnivaló, de így is igazi élményt ad.

A kirgiz hölggyel

A beszélgetés végén megkérdeztem, mit szóltak a környezetében élők, amikor először látták meg ősmagyar díszben. Erre válaszul egy történetet mesélt el Kovács doktor úr: „Egy alkalommal behívós voltam, egy íjászversenyről mentem be a kórházba. Egy-két kollégám halálra rémült, amikor meglátott, az altatós kolléganő is megrezzent. Elkerekedett szemmel néztek, nem tudták eltalálni, ki ez az őrült, aki süvegben, nagy rókafarokkal, kaftánban jön be. De aztán nagyon tetszett nekik.”

A családban egyelőre csak a főorvost ejtette szerelembe a hagyományőrzés, sem a lánya, sem a fia nem foglalkozik lovaglással, íjászattal, néha azért elkísérik egy-egy rendezvényre. Kovács Endre elárulta, a legnagyobb öröm akkor érné, ha a neje is lóra pattanna, hiszen akkor mindkét szerelme (a neje és a lovaglás) is egy helyen lenne.

ÉR.