Szentesen ünnepi zászlófelvonással kezdődött az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója előtti tisztelgés. Majd felavatták az ún. Büszkeségpontot a Rózsa Gábor téren, vagyis a Lantos Györgyi és Máté Hunor szobrászművészek által készített ’56-os emlékművet.

A beszédek sorát Farkas Sándor országgyűlési képviselő nyitotta meg, aki hangsúlyozta, hogy ez az emlékmű méltó módon tiszteleg a hősök előtt, hiszen nem a megosztottság, hanem a közös akarat hívta életre azt.

Szirbik Imre, Szentes polgármestere a következőket mondta beszédében: „Azt kívánom ennek a városnak, ennek az országnak, hogy képesek legyünk a belső békét megalkotni, hogy külső békévé emeljük. Gyermekeink, unokáink ide főt hajtani, tisztelegni, emlékezni jöjjenek!”

Lázár János beszédében az 1956-os forradalom megítéléséről értekezett: „Beszélhetünk-e ’56 győzelméről, amikor az ellenzék vezére még ma is egy olyan ember, aki a kommunisták által elfoglalt villában lakik? Beszélhetünk-e ’56 győzelméről, amikor Magyarországot illemtanból és demokráciából kioktató hazai brüsszeliták között még mindig feltűnően sok az egykori moszkovita vagy azok tanítványa, amikor a magyar baloldal még mindig az internacionalizmusban hisz, még ha azt másképp is nevezi, többnyire uniós kötelezettségnek? 1956 hősei az ország semlegességéért is küzdöttek, hazánk nagykorúságáért, amelyet ma nemzeti szuverenitásként szokás nevezni. Magyarország a sokszínű magyar népé. Így a Magyarország jövőjéről szóló döntés is kizárólag a magyaroké. A 60 évvel ezelőtti eseményekkel a jelent az kapcsolja össze, hogy ugyanez a programja 2016 magyarjainak is. A szuverenitásunkért, a magyaroknak kijáró tiszteletért még mindig harcolnunk kell, harminc évvel az elmaradt forradalom után is. A mai eszükkel talán már sokan máshogyan csinálnák ’89-et is. Forradalmibban. Megalkuvást nem ismerően. Ötvenhatos módra. A békés hétköznapokban ugyanis egy nép csak ritkán kap a kezébe forradalmi erőt. A kétharmad azonban ilyen erő – forradalmi erő, békeidőben. Ha tehát most, ezekben az években sem sikerül egyszer és mindenkorra leszámolni a Kádár-rendszerrel és helyébe tisztán, megalkuvást nem ismerően ’56 szellemi örökségét helyezni, akkor történelmi hibát vétünk.”

A rendezvényen közreműködtek: Szentes Város fúvózenekara, MH. 37. II. Rákóczi Ferenc műszaki Ezred, Gáspár Tibor színművész és a Szirt együttes.

ÉR.

 

Lázár János teljes beszéde itt olvasható:

Tisztelt Szentesiek,

Tisztelt Emlékezők,

Hölgyeim és Uraim!

A miniszterelnök úr ’56-ról beszélve nemrégiben úgy fogalmazott, hogy a forradalmakat nem lehet legyőzni, csak eltiporni. A magyar forradalmakat sem tudta legyőzni senki. Tudom, ez a mi füleinknek talán különösen hangozhat. Hiszen a magyarságtudatunkhoz éppúgy hozzátartozik az, hogy forradalmainkat rendre eltiporták, a szabadságharcainkat pedig vérbe fojtották, ahogy a szentesi léthez hozzátartozik az ecseri templomrom vagy a Tisza-híd. A valóság mégis az, hogy az újkori történelmünk minden forradalma győzedelmeskedett! Csak éppen emberöltőkkel később.

1848 forradalma végül 1867-ben, a Kiegyezés után, de még inkább a Millenniumot követő boldog békeidőkben, 1956 forradalma pedig három, vagy talán annál is több évtizeddel később. Nem véletlenül fogalmazok ilyen bizonytalanul a rendszerváltozással kapcsolatban.

1989-90-ben ugyanis sokan hitték, akarták hinni ebben az országban, hogy ’56 győzedelmeskedik azzal, hogy az utolsó orosz katona is elhagyja Magyarország területét. Hogy végre megadjuk a végtisztességet azoknak a mártíroknak, akiket a 301-es parcella jeltelen sírjaiba, összedrótozva, arccal lefelé temettek el. És, hogy ’56 kései győzelme az, hogy a szabad Magyar Köztársaságot a forradalom napján, október 23-án kiáltjuk ki.

De vajon beszélhetünk-e ’56 győzelméről akkor, amikor Kádár sok honfitársunk szerint még ma is az egyik legnagyobb államférfi, az egyik legnagyobb magyar politikus? Megelőzve Deák Ferencet és Antall Józsefet! Osztozva a dobogón Kossuthtal és Széchenyivel! Mert majd minden’ felmérés szerint sokan még mindig így gondolnak Kádár Jánosra.

Ugyanarra a Kádárra, aki az ’56 utáni megtorlásokat kitervelte és végrehajtotta. Pedig a szovjetek behívása, a negyvenéves katonai megszállás megszervezése a nemzeti históriánk talán legsúlyosabb hazaárulása volt – a német megszállókkal kollaboráló Szálasi hazaárulásához fogható.

Kádár János gyilkos volt. Kádár János kollaboráns volt. És Kádár János hazaáruló volt. Ezt még mindig fájóan sok honfitársunk nem tudja.

Beszélhetünk-e ’56 győzelméről akkor, amikor ellenzék vezére még ma is egy olyan ember, aki a kommunisták által elzabrált villában lakik? Egy olyan „államosított” villában, ahol az ’56 utáni megtorlások hírhedett vérbírója volt a lakótárs.

Beszélhetünk-e ’56 győzelméről akkor, amikor a Magyarországot illemtanból és demokráciából kioktató hazai brüsszeliták között még mindig feltűnően sok az egykori moszkovita? Vagy az egykori moszkovita hű tanítványa. Amikor a magyar baloldal még mindig az internacionalizmusban hisz, még ha most másképpen is nevezi. Többnyire uniós kötelezettségnek.

Beszélhetünk-e ’56 győzelméről akkor, amikor magyar baloldal még mindig úgy viszonyul az európai országok közötti gazdasági együttműködéshez, mint annakidején a KGST-hez? Ha a központból azt mondják, hogy tegyük a földdel egyenlővé a cukorgyárainkat, akkor ők a földdel teszik egyenlővé. Ha a központból azt mondják, döntsük a szőlőtőkét, ne siránkozzunk, csökkentsük a magyar szarvasmarhák számát, adjuk külföldi kézre a termőföldjeinket, akkor ők szőlőtőkéket vágnak ki, állatállományt tizedelnek meg és termőföldet adnak el gondolkodás nélkül.

Beszélhetünk-e ’56 győzelméről akkor, amikor a magyar baloldal a nemzeti érdek képviseletét még mindig valamiféle ellenforradalomnak látja? Ellenállásnak a „béketábor” megbonthatatlan egységével szemben, amelyet le kell verni bármi áron.   Akár a saját hazájuk elleni gazdasági szankciókkal, a magyaroknak járó uniós támogatások felfüggesztésével is.

Pedig ’56 hősei nemcsak szimbolikus ügyeket tűztek a lyukas zászlókra. ’56 nemcsak a Kossuth-címerről szólt, meg a köztéren felállított kommunista bálványok ledöntéséről. ’56 hősei Magyarország semlegességéért is küzdöttek. Hazánk politikai nagykorúságáért, amelyet ma leginkább nemzeti szuverenitásnak szokás mondani.

Igen, az ’56-osok mindenekelőtt szuverén Magyarországot akartak, amely sem parancsra, sem szolgalelkűségből nem engedi át a tulajdon jövőjéről szóló döntéseket másnak. Sem a gazdaságról, sem a hon védelméről. És különösen nem az ország alkotmányáról  szóló döntéseket.

Magyarország a magyaroké, a sokszínű magyar népé – így a Magyarország jövőjéről szóló döntés joga is kizárólag a magyar nép, a magyar nemzet tagjait illeti meg! Ez az egyszerű, de bátor program volt az, amellyel ’56 magyarjai magukra vonták Moszkva haragját.

A hatvan évvel ezelőtti eseményeket – a többi között – az kapcsolja össze a mai korral, hogy ugyanez a programja 2016 magyarjainak is. Elkeserítő és elgondolkodtató, hogy e program teljesüléséért még mindig küzdenünk kell. Három évtizeddel a rendszerváltás után! De különösen elkeserítő, hogy a magyar nemzeti szuverenitás programja még mindig kivívhatja valamely nagyhatalom haragját. Ráadásul egy olyan nagyhatalomét, amely elvileg nem az elnyomónk, hanem a szövetségesünk.

Hogy lehet az, hogy a magyar szuverenitás képviseletére ismét a nagyhatalmi morgás, meg a szankciók kilátásba helyezése a válasz? Igaz, most nem orosz tankok, hanem brüsszeli határozatok és eljárások formájában.

Hölgyeim és uraim!

A szabad Magyarországnak, amelyen nekünk élni adatott ’56 hősei az alapító atyái és alapító anyái. Nem lehet egyszerre megvallani és megtagadni őket. Megvallani azzal, hogy ma hálás szívvel emlékezünk rájuk és megtagadni azzal, hogy az internacionalizmus oltárán feláldozzuk a nemzeti érdek képviseletét és lábhoz tett fegyverrel tűrjük a kádári nosztalgiát.

A hazugságokra épülő nosztalgiát, amely csak a 3,60-as kenyérről meg a kiskertekről beszél, de elhallgatja az elhallgathatatlant. Azt, hogy ’56-ot, amely egy gyarapodóbb, békésebb Magyarországhoz – egy mára talán ausztriai életszínvonalon élő Magyarországhoz – vezetett volna. És ezt az ’56-unkat a szovjet birodalom és velük bűnszövetkezetben Kádár János és apró dögei fojtották vérbe.

Nem lehet ’56 szellemiségéhez, a szabad Magyarország alapítóatyáinak örökségéhez hűnek maradni úgy, hogy ezzel nem vagyunk tisztában. És, hogy nem teszünk meg minden tőlünk telhetőt azért, hogy ezzel minden magyar tisztában legyen. Az igazság kimondásának, az igazság terjesztésének még ma is van akadálya. Még mindig köztünk élnek és képesek hatni a közbeszédre, a közgondolkodásra azok, akik ezt az össznépi amnéziát – ezt az össznépi emlékezetkiesést – ránk hozták.

„Miért nem tetszettünk forradalmat csinálni”, mondta a néhai Antall miniszterelnök úr 1990-ben. A békés, vértelen átmenetért cserében alkut kötöttünk velük, hogy hallgathatnak az igazságról tovább, ahogy addig hallgattak. Alkut, hogy megúszhatják a bűnök feltáró jellegű bevallását és az értük való bűnhődést.

Nagy árat fizettünk érte. A szuverenitásunkért, a magyaroknak kijáró tiszteletért még mindig harcolnunk kell, harminc évvel az elmaradt forradalom után is.

A mai eszükkel talán már sokan máshogyan csinálnák ’89-et is. Forradalmibban. Megalkuvást nem ismerően. Ötvenhatos módra. A békés hétköznapokban ugyanis egy nép csak ritkán kap a kezébe forradalmi erőt. A kétharmad azonban ilyen erő – forradalmi erő, békeidőben. Ha tehát most, ezekben az években sem sikerül egyszer és mindenkorra leszámolni a Kádár-rendszerrel és helyébe tisztán, megalkuvást nem ismerően ’56 szellemi örökségét helyezni, akkor történelmi hibát vétünk.

A félbehagyott rendszerváltást be kell fejezni. ’56-ot győzelemre kell vinni, nemcsak a jogszabályokban, hanem a fejekben és a lelkekben is. Hatvan esztendeje tartozunk ezzel a pesti srácoknak és tartozunk a szentesi hősöknek is. A Hering Béláknak, a Gujdár őrnagyoknak, az „asztalosoknak” és a kenyérgyáraiknak. Itt az ideje, hogy törlesszük feléjük a közös adósságunkat!

Az ’56-os emlékmű – a szentesi Büszkeségpont –, amely ma felváltja végre a kopjafát, ennek a kötelességnek is a mementója, ennek a hétköznapi emlékeztetője.

Köszönöm, hogy meghallgattak!