A felhívás változatlan volt, a korábbi évekhez hasonlóan hangzott: két verssel kellett készülni; egy Petőfi-verssel és egy szabadon választott kortárs költő versével.

Korcsoportonkénti beosztásban mondják el a versenyzők a választott verseiket, itt kezdve az általános iskolás növendékektől (alsó és felső tagozatosok)– a középiskolás korcsoporton át – egészen a felnőttekig. Csütörtökön az általános iskolások versmondásait hallgathatták meg az érdeklődők.

Gyors hangulatfelmérést végezve a csinosan felöltözött gyerekek közt, azt lehetett megállapítani, hogy inkább izgatottan várták, hogy színpadra léphessenek, mintsem, féltek volna a megmérettetéstől.

A zsűri összetételében újdonságot hozott idén, ugyan, létszáma nem változott. A zsűri triászát Monoki Mariann, a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Református Gimnázium tanára, Diószegi Szabó Pál költő, a Magyar Írószövetség tagja, a zsűri elnöke és Szurmik Zoltán, a szentesi Horváth Mihály Gimnázium tanára alkották. Utóbbi tag jelenléte hozott újat, ugyanis – drámapedagógiai ismereteivel – nagyobb hangsúlyt kapott idén a színpadi jelenlét kérdése is.

Ugyan jubileumához érkezett a térségi verseny, mégis kicsit megtévesztő a szavalóverseny kifejezés, mert helyesebb azt mondani, hogy a verset mondjuk, és nem szavaljuk. De ennél még – talán – több is – de erről már Diószegi Szabó Pál nyilatkozik: „Tulajdonképpen életre kelnek ilyenkor a versek, és ez nem csak a versenyzőknek a megmérettetése, hanem maguknak a verseknek is. Ilyenkor látszik igazán, hogy melyek azok a költemények, amelyek hangzásban is hatnak. De, hogy melyek azok a költemények, amelyek mondva is megállják a helyüket, azt gyorsan eldönti az auditív élmény” – fogalmazta meg gondolatatit a költő.

Tehát a szavalóversenyen mondják a verset, és maguk a versek is versenyeznek csütörtökön és pénteken.

 

 

 

G.