– Irodalmi részen én sohasem dolgoztam, gépjármű gépészmérnök, illetve tanár a végzettségem, ennek köszönhető az első felkérésem az írásra is, amely a hetvenes évek elején egykori kollégámmal, Benge Zoltánnal szakmai kiadvány volt – kezdte Szentpéteri János. A most 79 esztendős makói férfinek ezt követően számos, a gépészettel kapcsolatos munkája látott napvilágot. De hogy lett ebből szépirodalom? – Volt egy olyan próbálkozásom, hogy Bajnok a csúcson, egy olyan fiatalemberről szólt, aki 5 ezer méteres távon futott, tanára fedezte fel, s amikor a sportoló a csúcsra ért, nem a saját, hanem tanára nyakába akasztotta az aranyérmet – beszélt a múltról a szerző. Ez azonban csak kézirat maradt, mivel Szentpéteri János úgy érezte, nem adott neki olyan lehetőséget, amelyben kidomboríthatta volna azt, amit szeretett volna, így az írás maradt az asztalfiókban. Soha nem adták ki.

Végül is az első irodalmi témájú könyvét, a Megkötözve című első részét a nők ihlették még 2010-ben. – Soha nem tagadtam, hogy szerettem, tiszteltem, illetve szeretem, tisztelem ma is a szép asszonyokat – mosolyodott el Szentpéteri János. Sokat szenvedett vele, mert bizonyos dolgokat könnyebb volt megcsinálni, mint leírni. Már a cím megosztotta a véleményeket: többen is úgy érezték, hogy ezzel azt a szexuális játékot sugallja, melyben a partnerek kikötözik egymást. – Az tény, hogy az erotika átszövi a művemet, de figyelmesen elolvasva kiderül: a megkötözés azt jelenti, hogy a párkapcsolat két résztvevője testileg rettenetesen kötődik egymáshoz, függ a másiktól – oszlatta el a kételyeket a szerző, kinek két legfőbb krtikikusa, a két lánya felhívta a figyelmét arra, hogy nem ez a szerelem. Nem is az volt a cél, hogy szerelmes leányregény szülessen. Direkt úgy fejezte be a könyvet, hogy folytatni lehessen. Nem kellett sokáig várni a második részre, melyben a lelki megkötözést, vagyis a másik félhez szinte már görcsösen való ragaszkodást dolgozta fel. Ez már a gyermekeinek is jobban tetszett.

A Marosparti klottgatyások könyvet sajnos egy szomorú esemény, édesanyjának a gyors, váratlan halála eredményezte. – Ezzel olyan ütést kaptam, amire nem is számítottam, nem is sejtettem, hogy édesanyámmal ilyen szoros volt a kapcsolatom, s ezt a mély fájdalmat írtam ki magamból – emlékezett az író. Korábbi munkáinak elkészítése sok időt vett igénybe, a Marosparti klottgatyásoknál azonban – ahogy fogalmazott – szinte kifolyt belőle az egész gyermekkora. Nekifogott és napok alatt születtek meg az új és újabb fejezetek. Ez azt bizonyítja, ha a szeretet a felszínre tör, csodákat tud művelni. Ezek az önálló részek, vagyis Villanások egy-egy vidám, szomorú epizódot tárnak az olvasók elé a kis János életéből. Egy apró ízelítő ebből a múltból:

“Késett anyám. Aztán beviharzott. – Jancsi! Gyere ide! Az anyád Jóist … – kiáltotta, és potyogtak a könnyei. – Léjárattál az egész város előtt! Azt hiszik, hogy nem adunk önni neköd. Hogy jutott ilyen az eszödbe? – Nem neköm! Sándornak! – Sándornak! És té bedőlsz egy ilyen csibésznek? Ha mán cirkuszba akartál mönni, mér nem vöttél ki pézt? – Mer’ azt montad, röndös gyerök nem nyúl a szülei pénzéhöz! – Ott vót a sublótfiókba! Nem lött vóna baj, ha elmondod! – Édös anyukám! Ne haraguggy, csak a bótos ismert mög! De annyira akartam látni a tigrisöket – bőgtem el magam. – Ha apád mögtuggya! Csúnyán kipofoz! – Né mondd el, mama! Soha többé nem csinálok ilyet! Kérlek, né mondd el! Csóválta a fejét. – Nagyon mögbántottál! Inkább vöttél vóna ki pénzt! –     Kihúztam a sublótfiókot, de visszacsuktam – zokogtam. – Óhh, te rosszaság! Te csibész! – ölelt magáshoz. – Meddig van itt az a nyavalyás cirkusz? – Hónap utojjára! – Akkor készüjj, mert mögnézzük azokat a bestiákat – guggolt le és ölelt, ölelt, szinte a végtelenségig.” (Marosparti klottgatyások – Villanások, 1. fejezet, A koldus).

Aki elolvassa a legfrissebb Szentpéteri könyv, a Csibész vagy áldozat bevezetőjét, az rá fog jönni, hogy ez egy vitát kiváltó regény. – Valós történekkel kívánom azt bizonyítani, hogy egy kapcsolatnál csak kis részben hibás, vagyis csibész a férfi, túlnyomó többségben ő az áldozat – vélekedett Szentpéteri János. A férfiak, hiúságuknál fogva, azt hiszik, ők fűzték meg a hölgyet. – Erről azonban szó sincs, hiszen általában ők fűznek meg minket! – érvelt a szerző. Amennyiben szerelembe fúl a találkozás, akkor nem áldozat a férfi. Rövid testi-lelki kapcsolat után a nő dobja a partnert, akkor viszont már áldozat az erősebbik nem, aki nem is az erősebb. – A könyvemben a legtöbb vitát az váltotta ki, mikor azt fejtegettem, hogy a nő hódítás céljából bedob valamint a fegyvertárából, mondjunk egy mélyen kigombolt blúzt, mit lép rá a férfi, ha nem veszi a lapot, akkor mamlasz, ha igen, akkor meg csibész! Szerintem egy férfi sohasem lép addig, amíg a nőtől nem kap egy olyan jelet, hogy kezdeményezhetne – boncolgatta a két nem viszonyát a szerző.

Lesz-e folytatás? – Amikor az ember már a 80 felé közeledik, úgy érzi, nem biztos, hogy lesz folytatás – vélte Szentpéteri János. Kisebbik lánya, Mónika felvetette ugyan, miért nem ír az ő gyerekkorukról? Nem akarja a családi életüket a közvélemény elé tárni, így ebből nem lesz könyv. – Úgy gondolom, a Csibész vagy áldozattal én szép lassan az írói tevékenységemet befejezem – zárta a beszélgetést Szentpéteri János.

Munkatársunktól. K.