Abban egyetértünk, hogy az 50. születésnapján valószínűleg mindenki visszatekint egy kicsit, ön mit lát?

Hálás vagyok azért, ami eddig történt velem. Rengeteg dolgot megélhettem, volt jó és rossz, fent és lent, de ettől kerek egész. Előfordult, hogy annyira nem volt pénzem, hogy vajas kenyéren éltem, de olyan is volt, hogy nagyon jól éltem és házat építettem. Annak örülök, hogy kevés dolog van, amit utólag másként csinálnék és igyekeztem mindenből tanulni.

A sportolói pályafutása azonban egyértelmű sikertörténet, tulajdonképpen komoly kilengések nélkül….

Alapvetően tényleg sikeres voltam a sportban, elkerültek a komolyabb sérülések, de persze nekem is voltak kudarcaim. Lehet, hogy más örült annak, ha egyáltalán kijutott egy világbajnokságra én viszont tragédiának éltem meg, ha csak egy számban indulhattam és akkor rögtön váltottam is. Mikor visszavonultam, akkor egy rádióműsorban megkérdezték a csapattársaimat, hogy mit nem szerettek bennem. Akkor mindenki azt mondta, egy komoly hibám van, az, hogy nem bírok veszíteni. Szerintem ez – főleg egy egyes menőnél – törvényszerű és inkább erény, mint hiba. Ezt alátámasztja, hogy ugyanebben a műsorban legnagyobb riválisomat, a német Birgit Fischert is megkérdezték, hogy neki mi a titka és ő saját magával kapcsolatban ugyanezt tartotta előnynek. Neki elnézték, hogy nem tud veszíteni, nekem itthon kevésbé.

Ennek az az oka, hogy ön a siker érdekében esetleg különc volt, vagy szélsőséges?

Nem, szélsőséges semmiképpen. Mindig törekedtem az arany középútra, engem a buddhizmusom is erre tanít. De az biztos, hogy Kőbánnak lenni nem egyszerű dolog. Velem szemben mindig magas volt az elvárás, ráadásul azoknak az elvárásoknak volt a legnehezebb megfelelnem, amit magammal szemben támasztottam. Ami jellemző rám, hogy nagyon akarok előremenni, vágyom arra, hogy újdonságokat tanuljak, új utakat járjak, ezt pedig nehéz követni. Kos a csillagjegyem, ezért elég erős bennem az úttörő hajlam.

Útkeresés volt az is, amikor még 1997-ben élsportolóból egyszer csak televíziós műsorvezető lett?

Persze, egyértelműen. A 96-os olimpiai aranyérmem után éreztem, hogy szükségem van egy év pihenőre. Meg akartam nézni, hogy mit dob az élet a kajakozáson kívül és igyekeztem minél több mindent kipróbálni. A TV2 1997-ben indult és képernyős arcokat kerestek, szóltak, hogy próbáljam meg és kiválasztottak a sporthírekhez műsorvezetőnek. A gond csak az volt, hogy két próba után bedobtak a mélyvízbe. Főműsoridőben, élő adásban súgógép nélkül, teljes lámpalázzal álltam a kamerák előtt, ami iszonyú nehéz volt. Nem hagytak tanulni, nem az történt, amiben megegyeztünk. Akkor azt mondtam, hogy ez valószínűleg nem az én utam és inkább visszamentem kajakozni, mert jött az 1998-as szegedi világbajnokság és azt nem akartam kihagyni. Aztán amikor 2001-ben végleg abbahagytam a versenyzést, akkor a kajakozás után jött a másik szerelem, a lovak. Tanyát vettem, állatokat tartottam, versenyeztem az ügetőn, de 12 év után az élet az mondta, hogy ennek is vége és visszapofozott a kajakhoz.

Ha már visszatekintés, mi az, amire a legbüszkébb?

Büszke vagyok arra, hogy a sportsikereimet dopping nélkül, tisztán és nem másokon átgázolva értem el, így bátran bele tudok nézni a tükörbe. A másik, hogy csomó mindenben első lehettem, vagyis van, amit már nem tudnak utánam csinálni. Először lettem magyarként a kajak-kenuban női ifjúsági világbajnok, egyéni világbajnok, benne voltam az első felnőtt világbajnok csapatban és az első olimpiai bajnok csapatban is. Megnyertem az első magyar olimpiai aranyérmet női kajak egyesben, az első női világbajnoki címet 200 méteren, és én lehettem az első magyar kajakos, aki két olimpián is a csúcsra jutott.

Nem automatikus, hogy valaki egyesben is és négyesben is sikeres tud lenni. Minek köszönhető, hogy Ön mindkettőben a legjobb tudott lenni?

Míg egyesben csak magamért, addig csapathajóban mindig elsősorban a többiekért küzdöttem. Sosem akartam, hogy rajtam múljon, ha nem nyerünk, ezért rám számíthattak a társaim, egyetlen egyszer sem adtam fel. Egyébként már gyerekkoromtól kezdve szerettem az egyes mellett párosban is és négyesben is versenyezni.

Ennek ellenére önt 2000-ben sokan úgy könyvelték el, hogy kibeszélt a négyesből, mert az elbukott olimpiai aranyérem után nem állt ki a társai mellett, hanem őket hibáztatta. Ennek mi az oka?

Régi história ez, de a mai napig tartom, aljas ember volt, aki az olimpiai döntő után első felindulásból adott interjúmat adásba tette, attól függetlenül, hogy mindig is vállaltam, amit akkor mondtam. A lányok egyszerűen nem tudták elfogadni, hogy hiába vagyok náluk jóval idősebb, mégsem tudnak egyesben legyőzni. Sydneyben egyedül én tudtam négyünk közül, hogy miről szól egy olimpiai döntő, de nem hallgattak rám, így az ország szegényebb lett egy aranyéremmel. Ennek előzménye volt, hogy az olimpiai évében már az edzőm, Fábiánné Rozsnyói Katalin sem állt ki mellettem, hanem a fiatalokat favorizálta, ami nekem akkor nagyon rosszul esett. Annak viszont örülök, hogy azóta már vele is sikerült fátylat borítanunk a múltra.

Ön 18 évesen az idősebb felnőttekkel versenyzett együtt, majd a saját korosztályával, végül pedig jóval fiatalabbak fejezte be a pályafutása. Mi volt a különbség a három generáció között?

Akikkel befejeztem, már többet edzettek, mint az őket megelőző két generáció. 19 évig voltam válogatott versenyző és minden évben egy kicsivel többet kellett tennem ugyanazért a győzelemért. A sportág folyamatosan fejlődik, egyre többen kajakoznak nagyon gyorsan a világban. Ráadásul sokan tőlünk lesték el a módszereket, vagy vitték el az edzőinket, versenyzőinket. Még az a szerencse, hogy a vizeinket nem tudják elvinni. A ráckevei Duna-ágnak és a szolnoki Holt-Tiszának köszönhető, hogy ilyen jók vagyunk kajak-kenuban. A sorrendben ezután jön a hagyomány, meg az a felhalmozott tapasztalat, ami a versenyzőink-, edzőink fejében van.

A hosszú pályafutása alatt ismert és népszerű lett, ezt hogyan kezelte?

Érdekes módon akkor volt a „legnagyobb arcom”, amikor felkerültem ifiből felnőttbe, egyből én lettem a leggyorsabb egyes, ettől elszálltam és osztottam a nagyokat. Szerencsére Rakusz Éva és Géczi Erika gyorsan helyre tett, amiért a mai napig hálás vagyok nekik. Amikor már ismert sportoló voltam, azt kellett megtanulnom, hogy mindenkinek nem lehet megfelelni, viszont nagyképű nem lettem. Amit bánok, hogy a sikereim miatt a párkapcsolataim tönkrementek, de utólag belegondolva ez az én hibám és nem azé a közegé, ami körülvett. Ez az ország elismeri az olimpiai bajnokait és az eredményeimnek köszönhetően magam is egy „elitklub” tagja lettem. A legjobb az egészben, hogy olyan emberekkel hozott így össze a sors, például művészekkel, vagy tudósokkal, egyetemi tanárokkal, akiket valószínűleg egyébként nem ismerhettem volna meg. Aminek pedig külön örülök, hogy ezek a tiszteletreméltó emberek mindig partnerként kezeltek, így sok fontos barátságot kötöttem.

Összességében ki tudta venni a sportból azt, amit beletett?

Nyolcszor annyit kaptam vissza, mint amennyit beletettem. Egyébként is én választottam ezt, szerintem utólag nem érdemes mérlegelni. Például nem tudom mit vesztettem azzal, hogy gimnazistaként soha nem mentem osztálykirándulásra. Viszont 18 évesen már Párizs utcáin sétáltam, ami nekem akkor mindennél nagyobb dolognak tűnt. Nem éreztem azt sem túl nagy lemondásnak, hogy tiniként nem jártam bulizni, mert később be tudtam pótolni, viszont ha gyerekem lett volna, akkor tőle már nem biztos, hogy elvettem volna a kajakozásra szánt időt, valószínűleg az az áldozat már nem fért volna bele.

Bántja, hogy nem lett édesanya?

Nem, nekem ez a sorsom, teljesen a helyén tudom kezelni. Mások elvárásainak nem akarok megfelelni, pontosan tudom, hogy miért nincs, így nincs görcs bennem, hogy mit veszítettem. Helyette más dolgom van az életben, így több gyereket tudtam megtanítani lovagolni és többnek át tudom adni, amit a kajakozásról tudok.

Mi az, amit a legfontosabb edzőként átadnia?

Egyelőre még előfordul, hogy én jobban akarok, mint a versenyzőm. Szeretném átadni nekik a fanatizmusom, de 17-18 éves fiatalokról beszélünk, akikben most éppen tombol az ego. Az biztos, hogy nem fogok változni, engem az amatőrök nem érdekelnek, nálam olyanok sportoljanak, akik motiváltak és profik szeretnének lenni. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ez nem egy-két év alatt fog megtörténni. Mindenesetre tavaly néhány hónap után három válogatott versenyzőm lett, ami szerintem egy új csapattal jó rajtnak számít.

Mint edző, kitől leste el a legtöbbet?

Sokban hasonlítok Kati nénire. Az edzésmódszereinek a 75 százalékát használom, mert azok 20 éve is működtek és most is. Hasonlóan improvizatívan vezetek tréningeket, mint ő, ha szükséges, akkor gyorsan felrúgom az eredeti edzéstervet. A különbség az, hogy kicsivel engedékenyebb vagyok, nálam nincs az a vasszigor, így közvetlenebb a kapcsolatom a tanítványaimmal. Ez nekem versenyzőként kifejezetten hiányzott.

A többi edző könnyen elfogadta Kőbán Ritát kollégának?

Azért nem zökkenőmentesen, de azt hiszem már ebben a szerepben is elfogadtak, annak ellenére, hogy sosem leszek az, aki beáll a sorba és elül a langyos vízben. Trénerként is jellemző rám, hogy mindig megyek előre, újítani akarok, minél előbb eredményeket elérni és továbbra is képtelen vagyok veszteni.

fotó: Nemzeti Sport