A történet (majdnem) a klasszikus módon indult: kezébe vette az ajándékba kapott fényképezőgépet, és elkezdett „lőni” mindarra, amit a környezetében arra érdemesnek látott. Elkapott egy-egy ritka (-szép) pillanatot, megörökített egy-egy groteszk véletlent, meglátott olyasmit, amit ha nem lett volna kezében a „csőre töltött” gép, talán nem olyan szemmel nézett volna. De megörökítette a pörgés szédületét is: azt a mozgást, amit a gyakorlatból olyan jól ismert. Ugyanis ez az, amitől nem teljesen „klasszikus” a történet: Eifert János táncművészként kezdett el komolyabban fotografálni.

Ilyenkor szokták megállapítani, hogy fotóiról lerí a táncos múlt, de ez az állítás amilyen közhelyszerű, annyira erőltetett is. Hiszen olyanok is készítenek nagyszerű táncos-, vagy sportfotókat, akik maguk soha nem tettek egy lépést sem, ha pedig semleges témájú képeinek mozgásgazdagságát, ritmikáját nézzük, az sem feltétlenül ebből a múltból következik, hiszen sorolhatnánk a fotóművészet nagyjait, akiknek képeit szinte életre kelti a lendület, az aktív térbeliség.

Ha viszont mindenképpen szeretnénk speciális kapcsolatot találni a néptáncos előzmény és a képíró jelen között, (és szeretnénk, ha már hozzátartozik Eifert János életpályájának egyediségéhez), találunk is. Erre azonban csak hosszasabb, összehasonlító jellegű szemlélődés után fogunk rátalálni. Mert az, hogy Eifert János képalkotása, főként az utóbbi két évtized montázsait és kollázsait tekintve játékos, és hogy játékos kedvében nem átall mindenféle pimasz (akár oda nem illő, giccses, rejtélyes, bumfordi, és így tovább, mikor milyen) „kelléket” beidézni, az első látásra is világos. A néptánc eredendő játékossága, nyitottsága az improvizatív pillanatokra, de a pajzánságra és frivolságra is: ez csak egyike a számtalan forrásnak, melyből művészete merít. Ami ebben a nagy mozgalmasságban a táncos múlt valódi öröksége, az éppen az a fegyelem, amivel Eifert a mégoly bolondos ötleteket is egyberendezi, kordába tereli, keretbe helyezi. A hivatásos táncos hétköznapjainak fegyelme, naponta ismétlődő rendje, és nem utolsósorban a zene, mint a táncot egyberendező ritmikai keret: talán ebben érhető tetten igazán Eifert János egyéni életútjának ez a vonatkozása.

De számos más egyénit is találhatunk a szakmai út alakulásában, ilyen például találkozása a testtel. Paradox módon ez a pillanat jóval a tánc abbahagyása után következik be a pályáján: a ’80-as évekre tehető az a korszak, amikor (a kezdeti inspirációk után egyre inkább saját stílusa felé mozdulva, majd kialakítva saját játékszabályait) alaposabban kezdi körbejárni a (szép!) meztelen test, és annak mozdulata, valamint a környező térrel való különleges kapcsolata témakörét. Ezen a témán keresztül, mintegy hajtűkanyarral, ismét

közelít persze a tánc felé, eleinte modelljeitől kér – nyilván saját magából kiindulva – az átlagos képességeket meghaladó mozgásokat és pózokat (virtuózan előmutatva azokat); később, a ’90-es évek közepétől táncosok lesznek testképei leggyakoribb modelljei.

A 2000-es évek digitális lehetőségei aztán teljes erővel bontakoztatják ki játékos kedvét, és erősítik fel azt a hajlamát, hogy „beleszóljon”, manipulálja a látványt. Ritkán elégszik meg az elkapott tündér-pillanatokkal (mint a „Vágta”, a „Szeged, Dóm tér”, vagy korai, jól ismert riportképei és portréi), hanem addig-addig rakosgatja azokat, amíg meseszerűvé válnak. A kínai tájkép, vagy a „Meg-Kitalált udvar”, (e kollázs „modellje” egy egyszerű kapu): ezek a képek nem az általa akkor és ott látott, megélt élményt kívánják elénk tárni, hanem az élmény utóéletét, melynek eredménye: képzelőerejének játékaként a valóságra pimaszul fittyet hányó (és gyakran az eredetire már nem is emlékeztető) installáció…

Az életút korszakain végigpásztázva láthatjuk, Eifert könnyen újít: formai és technikai eszközeit játékosan váltogatja, próbálgatja (még a technikai malőrből is értéket kovácsolva, lásd: „roncsolt” aktjainak sorozata, mely egy beázás drámai kémhatását viseli magán büszkén); – ám szemlélete végig ugyanaz marad. Aki ismeri, – stabil, nyugodt és szemlélődő -, azt nem lepi meg a tény, hogy bármerre is kalandoz kísérletei során, finom érzékkel visszafordul, ha azt látja: az adott út éppen nem neki való. Mégsem tagadja meg azokat a képeit sem, amelyekben hibát talál: egyrészt ezek is részei az egésznek, másrészt gyakran addig nem nyugszik, ameddig egy letisztultabb, csiszoltabb formát nem talál, olyat, amely már megfelel eredendő szemléletmódjának. Ezért tehát találkozhatunk életművében akár mesterkéltebb, modorosabb manipulációkkal (ahol vagy a digitális lehetőségek végtelensége ragadtatja túlzásokra, vagy saját ötletei nőnek fejére), de aztán mindig ráismerünk egy-egy képben a továbbgondolt, letisztult változatra.

Véletlen és szándék, játék és fegyelem, valóság és manipuláció, – talán ezek az ellentétpárok jellemzik leginkább a képi életművet, – miközben a háttérben azért épül egy másik életmű is. Ez szívós, kitartó, következetes és lelkiismeretes: az oktató és publikáló Eifert Jánosé. Kurzusok, tanfolyamok sorát tartja immár három évtizede a legkülönb fórumokon és meghívásokra: jó tempójú, könnyed, folyamatosan szemléltetett előadásai igen népszerűek, és valódi, alkalmazható tudást nyújtanak a célközönségnek. Az életmű „leghősiesebb” része azonban a könyvek, tanulmányok, albumok publikálása: aki ma ebben az országban él, mégpedig a kultúra „közelében”, az jól tudja: szinte csak önerőből, anyagi veszteséggel, rengeteg energiaáldozattal végezhető az ilyen tevékenység. Eifert János ebben is rendíthetetlennek tűnik.

 

Forrás: Lőrinc Katalin