Szegváron, a Kurca-parton, majd az árpádhalmi uradalomban nevelkedett, ahol apja lovász lett. Gyerekkorában sok népi játékot ismert meg, mint a kanyarítás, amelynek lényegét a portréműsorban el is mondta. Az a győztes, aki patkolt csizmával a jégen csúszva a legnagyobb kilences formát tud leírni. Ezekre a játékokra úgy emlékszik vissza, mint amelyek nagyban megalapozták a mozgásszeretetét.

Sajnos a háború az ő családjukra is rányomta bélyegét: édesapját kora ellenére is besorozták, fogságba esett, csont soványan mire hazatért, legidősebb bátyja cukorbajban, ifjabbik pedig a munkában szerzett belső vérzésben hunyt el. Szerencséje a kora volt, tíz évesen sem katonasorba, sem nehéz munkába nem fogták be. 
A háborús éveket követően egy tehénnel és egy üszővel művelték meg édesapjával a kapott földjüket. Ekkor határozta el, hogy ő nem így szeretne élni, majd jelentkezett a szegedi tanítóképzőbe. Tanító, majd földrajz szakos tanár lett.

A diákévek alatt ismerkedett meg későbbi feleségével, akivel a diploma megszerzése után csak egy kívánságuk volt, egy iskolában jelöljék ki munkahelyüket. Ez a székkutasi iskola volt, ahol közölték velük, mindegy milyen szakosak, azt kell tanítaniuk, amire éppen szükség van, ez Ferenc esetében szerencséjére épp a testnevelés volt.

Négy év Vásárhely-Székkutas ingázás után átkérették magukat Hódmezővásárhelyre, ám nem volt kettejük számára hely egy intézményben. Majd néhány év múltán sikerült egy helyre, a Szántó Kovács János iskolába kerülniük.

Pályafutása során mindig nagy harcokat vívott, hogy legyen alkalmas tornaterem az alsó tagozatosok számára is, hiszen épp akkor van szükségük a gyerekeknek a játékfegyelem, szabálykövetés elsajátítására, ami egész lényükre, magatartásukra pozitívan hat. Az iskolában ők lettek feleségével a kirándulás-felelősök. Földrajzosként tudatosan úgy szervezte a kirándulásokat, hogy a gyerekek életkorának megfelelően koncentrikusan ismerjék meg a megyét, a régiót, az országot, s ugyanez megfelelt a történelmi ismeretek elmélyítésére is.

Szakfelügyelőként jól ismerte a megye iskoláinak tárgyi feltételeit, így 1993-ban, amikor erre pályázati lehetőség nyílt, sorra felkereste azokat az iskolákat, amelyekről tudta, hogy hadilábon állnak tornateremmel.
Több érdemérem után júniusban vehette át gyémántoklevelét, amiről a portréműsorban úgy nyilatkozott, hogy az nem érdem, hanem egy állapot jelzője. A diáksport terén van még mit tenni, hiszen a testnevelést nem lehet olajos padlón megszerettetni, ahhoz játszani kell a gyereknek – vallja.

Molnár Attila