Polc Alaine-t a különös nevű pszichológust és írót a tanatológia, a halállal és gyásszal foglalkozó tudományág hazai úttörőjeként tartjuk számon. Korán megtapasztalta a halált, már 19 évesen, a háború borzalmai között alaposan átalakult a világról alkotott addigi képe, és ezek az élmények hozzájárultak későbbi szakmai sikereihez. Élményei, a háborús borzalmak hatására kezdett pszichológiával (1949-ben diplomázott az ELTE pszichológia szakán), a halál és a gyász kutatásával (tanatológia) foglalkozni, és ő volt az, aki a magyarországi hospice mozgalmat útjára indította.

Pályája során beteg, haldokló gyerekekkel és felnőttekkel, hozzátartozókkal dolgozott leginkább, az utolsó napjaikat, óráikat próbálta könnyebbé tenni. Filozófiáját a mindennapokban is alkalmazta: szerinte az élet ugyanis nem a halállal végződik, az csupán egy átlépés egy másik minőségű és formájú életbe. Az utolsó percek, órák a Földön szerinte azonban éppen ettől válnak oly’ fontossá.

Tapasztalatairól, praxisából vett történeteiből alapozó fontosságú műveket publikált a gyerekek haláltudatával kapcsolatban. Számos könyvében foglalkozik a haldoklás folyamatával, a halálra felkészülés fontosságával, a gyászmunkával, a nyílt kommunikáció erejével, a haldoklók és gyászolók álmaival, a rítusokkal. 

Érdemes felidéznünk néhány fontos gondolatát, akár a lelki egészség világnapja apropóján, akár az elmúlás évszakát megragadva, megértve, hogy gyászolni is meg kell tanulni.

Fontos idézetek tőle – nem csak gyászolóknak

“Az emlékek ápolása a folyamatosság érzését és tudatát adja; a múlt beépítése a jelenbe és a gyermekeken át a jövőbe. A gyökértelenség a mai ember egyik nagy baja, sérülékennyé teszi ‘énünket’. Beszéljünk azokról, akik meghaltak, hogyan éltek, milyenek voltak, hogyan gondolkoztak, miben hittek, mit ‘tettek’ az életükkel, mit hagytak a következő nemzedékre,”

“De az ember mégis, mégis ragaszkodik. Húzza az időt. Pedig tudtam, hogy nem szabad. ‘A halál idejét sem siettetni, sem elhúzni nem szabad’ – tanítjuk.”

“Minden halál a saját halálunkra emlékeztet, figyelmeztet, s aki ezzel nem tud szembe nézni, annak a haldoklás, a meghalás látványa is kritikusabb terhesebb”.

“Mindig is ezt tanítjuk a gyászolóknak: ‘Mit adtam, mit kaptam? Mit vétettem? Ő mit vétett?’ Gondold végig, éljed át.”

“A halottnak pedig helyreigazító, tükörvillantó szerepe van. Életútjának áttekintésére hív, és ezzel a továbbélőket saját életútjuk felmérésére ösztönzi. Figyelmeztet az elmúlásra, a hiábavaló tettekre, mulasztásokra, az élet értelmetlenségére-értelmére, azaz önmagunk és mások megítélésére, megmérésére”.

“kik mondják azt, hogy egyedül könnyebb? Többnyire a nők. Mert a nők még mindig szolgálják a férfiakat. A nőnek mindig marad valami kis territóriuma: a háztartás, amennyiben fiatalon háziasszony is volt. A férfiak hamarabb lesznek tehetetlenek, nem szoktak hozzá, hogy ellássák magukat.”

“Elfogadni tudni a másik halálát annyit jelent, mint elfogadni egy ‘soha viszont nem látást’, egy hang és gyengédség, esetleg gyűlölet megszűntét, melyek hordozói voltak a kapcsolatnak, belenyugodni a közösen elképzelt jövő szétfoszlásába, az örökös és végleges hiányba”.

forrás:házipatika.com