– Az ön neve az utóbbi időben két esemény kapcsán került a médiumokba: május elején napvilágra került, hogy az egri önkormányzat kulturális bizottságának ülésén „SZDSZ-es büdös zsidó”-nak nevezte önt a városi vagyonkezelő vezetője. Május 31-én pedig nyugdíjba helyezték eddigi munkahelyéről, a Szegedi Nemzeti Színházból. Lát a két esemény között összefüggést?

– Hamarabb lesz üldözési mániája az embernek, ha valóban üldözik. Nekem azonban nincs üldözési mániám, és nem is foglalkozom összeesküvés-elméletekkel. Ahhoz koherens ok-okozati rendszerek működésére lenne szükség – a mai Magyarországon pedig a koherens gondolkodás is kiment a divatból. Enélkül csak csúsztatások vannak. Ez egy csúszékony ország, ahol szinte önműködő mechanizmusként csúsznak össze a dolgok. Mivel gyűlölöm a csúsztatásokat, óvatosan kezelem azt is, ami velem történt. Úgy gondolom ugyanis, hogy ez nem az én történetem, hanem a mi történetünk. A hazánk története. Csak véletlen, hogy most éppen az én nevemhez kapcsolódik. Ez ma Magyarországon egy tünetcsoport, amelynek a lényege: elhatározás kérdése, hogy kiből lesz nem kívánatos személy. Következetes gondolkodás nélkül bárkiből lehet: ad abszurdum, persona non grata lehet akár az ebihal vagy az örvösmedve is.

– Mi lehet ennek az oka?

– Megítélésem szerint elképzelhetetlenül gyenge a honi közbeszéd, a közpolitika, a kulturális élet. A közhelyzet pocsék és silány – ezért szerintem a teljes politikai osztály felelős, oldalfüggetlenül. A politikusok körében általánossá vált a hülyeség és a tutyimutyiság, a rátartiság, a korrupció, a spekuláció, a hatalomvágy, a hatalom elvesztésétől való páni félelem, a hatalom megszerzése felett érzett ovis, kiscsoportos, homokozós öröm. Ez a társadalomban olyan jelenségeket generál, mint az általános rossz közérzet, a tömeges elszegényedés, a leszakadás, a balkanizálódás. Akiknek kellene, azok ezeket a jelenségeket gazdasági és politikai értelemben teljesen rosszuk ítélik meg, rosszul kezelik, és ennek eredményeként egyre rettenetesebb közállapotok jönnek létre.

– Ez hozza magával a rasszizmust, antiszemitizmust?

– Olyan történetek adódnak, amilyenek ebből a helyzetből következnek. Akár a Schweitzer József nyugalmazott főrabbi elleni utcai provokációt tekintjük, akár az én esetemet. Idestova hatvan éve szocializálódom egy „sármos” szalonantiszemitizmusra, de most fordult velem először elő, hogy politikai antiszemita jelenséggel találkoztam. Ennek a gyökere szerintem rém egyszerű. Itt mindig hajlamosabbak voltak az emberek nácibbak lenni a náciknál, kommunistábbak a kommunistáknál, jobboldalibbak a szélsőjobboldaliaknál. Mindezt pedig hajlamosak sokan olyan köntösbe burkolni, hogy ezt nem veszi észre senki, mi túljárunk a világ eszén. De ez nem így van. Megakadunk a világ torkán. Észreveszik, hogy itt nem urbanizáció folyik, hanem orbanizáció. Hogy az audietur et altera pars elvét itt úgy értelmezik, hogy hallgattassék el a másik párt. Ezt a folyamatot kutya kötelességünk megállítani, mert irtózatosan sokba kerül a hazának.

– Hogyan függ ez össze az ön történetével?

– A polgároknak föl kell emelniük a szavukat a helyzet romlása ellen. Én ezt úgy tettem, hogy írtam egy gyönyörű kis könyvet Villon-parafrázisokból. Eljátszottam a gondolattal, mit mondana Francois Villon, ha reinkarnálódnék, és látná ezt a mai világot. 2011 júliusában önálló estre hívtak Egerbe. Ezt a szövegkönyvet ajánlottam a meghívómnak. Tudni kell, hogy nagyon örültem a meghívásnak. Egerben korábban gyakran dolgoztam, az Agria Játékokon nem egyszer volt nagyon nagy sikerem. Klubokban is jártam ott, és úgy éreztem: engem abban a városban szeretnek. Megkötöttük a szerződést, aztán egyszer telefonon értesítettek, hogy az estet el kellett halasztani, mert technikai akadályok merültek fel. Nem is sejtettem, hogy ez mit jelenthet, de elegánsan azt feleltem: ha majd a technikai akadályok megszűnnek, akkor egyeztessünk új időpontot.

– Hogyan szerzett tudomást arról, hogy mi hangzott el a kulturális bizottság ülésén?

– A médiából. Ott jelent meg, hogy egy internetes újságíró véletlenül olyan testületi ülés jegyzőkönyvére bukkant, ahol minősíthetetlen dolgok hangzottak el. Pontosabban: nagyon is jól minősíthetőek. Egy magyar művészről, aki nem mellesleg a Magyar Köztársaság többszörösen kitüntetett polgára, és aki e nagy megbecsülést jelző polgári kitüntetéseket két köztársasági elnöktől, Göncz Árpádtól és Sólyom Lászlótól, a kétpólusú magyar politika két „pólussztárjától” vehette át, nyilatkoztak úgy, hogy az tűrhetetlen egy jogállamban. Immár büntetőjogi kérdésről van szó, bár nem én perelek, hanem a nevemben perelnek.

– Mit érzett, amikor olvasta?

– Azt, hogy unom ezt a szappanoperát. Engem életemben sokszor ért hasonló atrocitás. A színházigazgatói szobámban, SZDSZ-es képviselőségem alatt Budapesten. Kaptam névtelen telefonokat, kaptam pisztolygolyót levélben, belőttek a házunkba kispuskával. Szegeden a Virág cukrászda teraszán ért spontán antiszemita gyűlölködő támadás. Én ezekre fel vagyok készülve, akár doktorálhatnék az ilyen helyzetek kezeléséből. A Hunyadi téren nőttem fel, a nem budapestieknek mondom, hogy az nem egy jó hírű hely a fővárosban. Engem az a Hunyadi téri éthosz nevelt olyanná, amilyen vagyok. Fiatal koromban birkóztam is – az ilyen támadásokat a magam senki másnak nem ajánlott „technológiájával” elintézem. Nem kérek segítséget, nem szaladok a rendőrségre, nem fogadok őrző-védő szolgálatot, nem kérek testőrt. Semmit. Elintézem magam. De ami Egerben történt, az más volt. A politikai antiszemitizmus, ami még engem is meglepett.

– Sokan gondoltak arra, amikor szegedi nyugdíjaztatása bejárta a médiát, hogy lehet-e összefüggés a kettő között. Ön mit gondol erről?

– Nagyon remélem, hogy nincs összefüggés. De tény, hogy május 31-én ripsz-ropsz, nyugdíjazott a színházam. Ennek több üzenete is lehet. Az egyik az, hogy öreg vagyok, és öreg ember menjen a fenébe. Ez a megközelítés azért nem áll meg, mert Budapesten több helyen is játszom. A Madách Színházban estéről estére közel ezer ember felállva bravózik annak az előadásnak, amelynek a részeseként nekem is jut az ünneplésből. A másik lehetséges üzenet gazdasági: túl sokba került a Szegedi Nemzeti Színháznak a fizetésem. De ez sem igaz. Miután letettem a színházigazgatói stallumot, a vezetői pótlék lekerült a fizetésemről. Közel 50 éves szolgálat után havi 296 ezer forint jelent meg a számlámon fizetésként, amelyet öt éve nem emeltek. Ez nem annyira sok, amennyi csődbe vinne egy színházat. Arról nem is beszélve, hogy ha igaz, amivel Gyűdi Sándor igazgató biztatott, hogy szerepet kapok, és rendezési lehetőséget is, akkor a gázsim sokkal több lesz, mint a fizetésem volt. Ha Budapesten játszom 600 ezer forint próbapénzért, és előadásonként 60 ezer forint plusz áfáért, a másik színházban 800 ezer forint próbapénzért és 80 ezer forintos előadásdíjért, akkor Szegeden, ha csak egy feladatot adnak, már akkor is az eddigi fizetésem felénél tartunk. Nem beszélve a rendezői díjamról, ami 1 millió forint plusz áfa.

– Ritkán hallani konkrét számokat a művészek díjazásáról.

– Engem is arra tanított Várkonyi Zoltán, Radó Vilmos, Ádám Ottó és Egri István, hogy egy „eltartott” szakma képviselője ne dumáljon a gázsijáról. De muszáj dumálni, mert egy szerencsésebb országban Julia Roberts kollegina 4,5 milliárd forintnak megfelelő összeget kap egyetlen szerepért. És akkor még nem vezetett színházat, nem rendezett darabot, nem volt a magyar kultúra robotosa éjjel-nappal, karácsonykor, húsvétkor, szilveszterkor és születésnapon. Ehhez képest az én 296 ezer forintos személyi gázsim egy közepes közalkalmazotti fizetésnek felel meg. Ugyan mi volt az a rettenetes nyomás a szegedi színház jelenlegi igazgatóján, aki a saját nyilatkozata szerint nem tudott már tovább ellenállni neki?

– Ön szerint valóban gyakorolhatott valaki nyomást az utódjára?

– Talán igen. De honnan jöhetett az a nyomás? Botka László polgármestertől? Nem hinném. A helyi Fidesz-frakciótól? Hinném. De én is voltam igazgató, és engem is ért nyomás sokszor, sok irányból. Egy igazgató szakmai fegyvertárába beletartozik, hogyan tud ellenállni annak a nyomásnak, amellyel ő nem ért egyet. A színházat nagyon távol kell tartani a politikától, és nagyon közel Szeged városához.

– Ön sem csinált titkot a politikai nézeteiből.

– De nem a színházban politizáltam. Semleges pályán igen. Én már akkor liberális voltam, amikor az még szégyen volt, és még mindig liberális vagyok, amikor már újra szégyennek számít. Polgári neveltetésű, nemzeti elkötelezettségű, szocdemgyanús világnézetem volt és maradt. Én maradtam, aki voltam – csak közben megváltozott a világ. Magyarország elsétált valamilyen téboly felé. Beleszeretett egy államarcba, amely csak keserűséget hozott, és rettenetes mennyiségű áldozatot követelt a hazától. Ezt nem lehet hagyni. Ez ellen fel kell emelni a szavunkat. Én ezt megtettem, beszélek, írok – ezért történhetett, hogy egyszerű színész, rendező helyett közszereplő, közíró lett belőlem. Szabó István Mefisztóját idézem: mit akartok tőlem, én csak egy színész vagyok? De a Mefisztók korát éljük.

– Vezetőváltáskor gyakran hivatkoznak arra az új menedzserek, hogy rettenetes állapotban vették át elődjüktől az intézményt.

– Ezt velem kapcsolatban is mondták, de nekem nyugodt a lelkiismeretem. Az utolsó két szezonomban kétszer annyi saját bevételt értünk el, mint a színházra fordítható önkormányzati támogatás. A társulat rettenetesen jó volt. Ma elemezhetetlenül össze van kutyulva. A legnagyszerűbb húzóneveket, akiket a város imádott, vagy elüldözték, vagy a hatodik sorba lökték. Eddig nem beszélhettem róla, mert kötött a „klubhűség”. Néhány előadásunk közönsége nem hagyományos közönség volt, hanem katasztrófaturista. Amikor szünetben dohányoztam a bejáratnál, láttam, hogy tömegesen mennek haza az emberek. Volt, aki kérdezte: jaj, direktor úr, hogy bírja? Annak a főrendezőnek a munkáiról van szó, aki énszerintem eredményesen szed valamit színház ellen. A másik, Juronics Tamás művészeti vezető pedig azt hiszi, mindenhez ért. Általános mester. Amerikai ismerőseim a CIA által, az izraeli nagykövet pedig nyilván a Moszad által hamarabb megtudta a mobilszámomat, és felhívtak, hogy szolidaritásukról biztosítsanak. Az a Juronics Tamás, akinek társulatát az első igazgatói intézkedésemmel ölben hoztam vissza a Szegedi Nemzeti Színházba, nem találta a mobiltelefonját – sem Eger kapcsán, sem a nyugdíjazásom kapcsán!

– Fog még játszani vagy rendezni a Szegedi Nemzeti Színházban?

– Ha Gyűdi főigazgató úr úgy ítéli meg, az ő intézményének az a jó, ha én nem vagyok ott, akkor elgondolkodom, érdemes-e erről beszélgetni. Ha ő, aki azt sem tudja pontosan, mi lesz a jövő évadban, hogy ajánlani tudjon nekem valamilyen szerepet legalább a forma kedvéért, úgy gondolja, hogy a nézettség, a pezsgő bérletvásárlás hirtelen megugrik attól, hogy végre nincs itt a Székhelyi, akkor azt hiszem, elszámítja magát. Nem szeretem ezt a szót, de én egy sikeres pali vagyok. Az ő teljesítményüket viszont nem igazolja az az ötletszerű és hevenyészett dramaturgia, amely évek óta szórakoztat bennünket. Ez a garnitúra nagyon hasonlít a kormányra, és le kell váltani. A kormányt is le kell váltani, mert az ország négyötödének tele van a hócipője azzal, ami itt történik. Ez nem politikai, hanem szakmapolitikai kérdés. Visszatérve a Szegedi Nemzeti Színházhoz: ha csak arra gondolok, hogy olyan pazar művészeket, mint Gáspár Tibor, Pásztor Erzsi, Járai Máté, Márkus Juci, Szilágyi Annamária, Pap Gabika elüldöztek, vagy ellehetetlenítenek, azt gondolom: ez merénylet. Nemcsak velem szemben, hanem a színház ügyével és a várossal szemben is. Játszani, rendezni nyilván akkor fogok Szegeden, ha Gyűdi főigazgató úr nem tud majd ellenállni a nyomásnak…

Forrás: Nol