Apai nagyszülei a ruzsai Jakushegy környékén éltek, anyai nagyszülei pedig Szatymaz Vilmaszállás területén. Mindkét család mezőgazdasággal foglalkozott, ám édesapja vasutas volt, édesanyja pedig az MTA szegedi intézetében hivatalsegéd.

Dr. Márton István már Szegeden született, Alsóvároson nevelkedett, ahol egy kereszteződés négy sarkán van a bölcsőde, óvoda, iskola, orvosi rendelő és a bolt. Kisgyermekkorából jó emlékezettel mesélt arról, amikor nyaranta vasutas szabadjeggyel utazhatott nagyszüleihez úgy, hogy szinte a tanya bejáratánál szállhatott le a kisvasút szerelvényéről.

Néhány csínytevéséről is szólt: egyszer egy hatalmas kavicsot talált, és azt a sínre tette. Szerencsére akkora volt, hogy a masiniszta már jó távolról észrevette és lefékezett, félredobta. A kavicsot se, de amit a csínytevésért kapott, azt se tudta zsebre tenni. Egy másik alkalommal a kármentő tartalmát engedte le nagyszüleinél, akkor a vacsora maradt el emiatt, de egy alkalommal a lakodalmi pörköltet is megfűszerezte jófajta ruzsai homokkal.

Két éve találkozott általános iskolai osztálytársaival, és megállapította, hogy minél több idő telik el két találkozás között, annál nehezebb felidézni, beszélgetni, mert szinte újra kell ismerkedni. Hamarosan középiskolai osztálytalálkozójuk lesz, akkor a szegedi textilipari szakközepes diáktársakkal találkoznak.

Annál tartalmasabb szokott lenni a rendőrtiszti főiskolás osztálytársakkal való találkozás, melyet 30 esztendeje minden évben megejtenek, ráadásul mindig másutt az országban. Szinte attól a mondattól folytatják a beszélgetést, ahol abbahagyták.

Munkájával kapcsolatban úgy fogalmazott, az egy életforma, amit csak úgy lehet folytatni, hogy az ember rögtön az elején letisztázza a családdal: a lehető legváratlanabb és legkellemetlenebb pillanatban érkezhet egy hívás, hogy azonnal menni kell. Ez még a mobilkommunikáció előtt úgy zajlott, hogy egy kolléga érte ment, de ma még könnyebb bármikor riasztani a kollégákat.

Január elsejétől szolgálati nyugdíjas, így most igyekszik bepótolni azt a családjával szemben, főleg unokái felé, ami a 36 év szolgálat során kimaradt az életéből. Bár jó érzés találkozni olyanokkal, akik akár sértettként, akár elkövetőként (ilyen is van!) megköszönik a korrekt, emberséges nyomozói munkát, nem tervezi, hogy magánnyomozó legyen, vagy tovább szolgáljon, de szakmai tapasztalatai révén szívesen tart előadást – ha felkérik rá.

Molnár Attila