Magyarországon a reformkorban éleződött ki először a modern értelemben vett nemzetiségi kérdés, annak kapcsán, hogy az országgyűlés a magyar nyelvet tette meg az állam hivatalos nyelvének, bár a lakosság többsége nem magyar ajkú volt. Az eltérő fejlettségi szinten lévő nemzetiségi mozgalmak ekkor fogalmazták meg először saját nemzeti programjaikat, melyek alapvetően nyelvi és kulturális törekvéseket tartalmaztak. Emellett azonban kimondatlanul is ott voltak azok a hosszabb távú elképzelések, melyek a teljes nemzeti egyenjogúsítást és a területi autonómia elérését tűzték ki célul. A kérdés jelentőségét a liberális reform-nemesség nagy többsége sokáig nem ismerte föl. A kis létszámú szerb, román, szlovák világi értelmiség ugyanúgy a saját nemzete felemelkedését tűzte ki célul, mint a magyar reformerek, ezért a szerb vagy a román “nemzetépítő programok” a magyar ellenében hatottak.

A 19. századi Magyarországon egy meglehetősen sajátos nemzetfelfogás létezett, az “egy politikai nemzet” teóriája. Eszerint minden magyar állampolgár ehhez tartozott, függetlenül a vallási vagy a nyelvi hovatartozástól. A nemzetiségi kérdés megoldását a modern politikai intézményrendszer bevezetésétől, az egyéni szabadságjogok megadásától és a polgári fejlődéstől várták, ami szerintük a nem magyar népek önkéntes és fokozatos asszimilációjával járt volna, de ez csak a németek esetében következett be. A magyar elit ezzel az illúziójával természetesen nem volt egyedül a korabeli Európában, hiszen más liberális mozgalmak és kormányok is ugyanígy gondolkodtak, és ők sem ismerték fel a probléma lényegét. Csak 1848-ban derült ki, hogy a szerbeknek és az erdélyi románoknak ez kevés. De akkor már késő volt.