Míg mások focizni vagy mozizni szeretnek, addig Szabó Norbi önkéntesként mindennap mosogat a kecskeméti Wojtyla-ház népkonyháján. Segít, mert számára ez nem nagy munka, ugyanakkor boldog, ha mosolyával jobb kedvre deríti az odajárókat.

Kevés olyan fiatalt, de még felnőttet is alig találunk ma, aki önzetlenül, pénz nélkül örömmel dolgozik a szabad idejében. A Kecskeméten élő Szabó Norbert azonban jó ellenpélda erre. Az egyetemen frissen végzett, programozó-matematikus srác hétfőtől péntekig délidőben a Wojtyla-ház népkonyháján két órát segédkezik, elsősorban mosogat. Közben énekelget, fütyörészik, látszik rajta, hogy boldog.

Az egyetemen, már az ötödév vége felé felmerült bennem és a szobatársamban: nem biztos, hogy most, és éppen ezt akarjuk csinálni, ha végeztünk. Persze ez nem azt jelenti, hogy később nem a szakmánkban fogunk majd elhelyezkedni, de most inkább világot látnánk, utaznánk, nyelvet tanulnánk… mindent, amit fiatalkorban érdemes kipróbálni, megismerni. Kitűztük célul, hogy Angliába megyünk dolgozni, tanulni, ennek szervezése viszont egy kicsit időigényes, de már folyamatban van. Addig azonban nem akartam munkát vállalni, szerencsére szüleim is segítenek a megélhetésemben, így szabad időmben önkéntes munkákat vállalok. Tudom, hogy ezzel segítek másoknak, de egy picit önzésből is teszem, hiszen nekem ez jó, boldoggá tesz elevenítette fel az elmúlt hónap eseményeit a 24 éves srác.

Norbi a karácsony előtti napokban érkezett meg a Wojtyla-házba. Az első időszakban még sokan voltunk, aztán kezdtek a jelentkezők elmaradozni. Sokan úgy lehettek vele: egy kicsit segítenek, megnyugtatják a lelkiismeretüket néhány nappal, és kész. Én örömmel maradtam, hiszen itt hétköznap is szükség van rám tette hozzá.

Norbi mindig mosolyog, még munka közben is. Amikor átveszi a tányérokat, a poharakat az ott ebédelőktől, de akkor is, ha a konyhán dolgozókkal beszélget.

Alapvetően pozitív hozzáállású vagyok, így próbálok minél több mosolyt csalni az idejárók arcára is. Jólesik látni, ha a nehéz sorsukról egy picit megfeledkeznek és mosolyognak. Volt egy kedves sztorim is még az első napokban. A munkámat egy fehér köpenyben végzem, és épp kint voltam az asztalok között, mikor egy kedves ember azt mondta nekem: `Doktor úr`. Meglepett, majd együtt jót mosolyogtunk mondta. (Forrás és teljes cikk: baon.hu)