A fiatal Elkán László az elhanyagolt bécsi tanulmányai miatt kitörni készülő családi botrány elöl 1929-ben Párizsba utazott, ahol folytonos útkeresés és egy önként felvállalt küzdelem jellemezte életét. A Szajna-parti város múzeumait járva tovább folytatta a művészetek beható tanulmányozását, melyet később szabadegyetemeken és tanfolyamokon adott tovább hallgatóinak. Másfél évig dolgozott egy bankban, ahonnan a hivatali korrupciót látva önként távozott. Mint vallotta `ezzel polgári pályafutásom örökre véget ért`. A családi, polgári értékrend lázadó, de következetes elutasítása vezette egy kommunába, a szakszervezetekhez, a Francia Kommunista Pártba, ahonnan kétszer (1938-ban, majd a második világháborút követően) is kizárták. Dolgozott divattervezőként, a híres Patou divatházból az 1935. évi ruhaipari sztrájk szervezése miatt kellett távoznia. Közben megismerkedett első feleségével Madóval, akivel 1939-ben házasodtak össze. A Budapesten versenyszerűen űzött birkózásról röplabdára váltott és sors különös fintoraként a zsidó származású fiatalember a francia válogatott tagjaként diadalmaskodott a hitleri Németország legjobbjai felett.

A fényképezéssel egy furcsa véletlen kapcsán került kapcsolatba, melyről így emlékezett Hervé egy interjúban. `Egy párizsi barátom azzal a javaslattal állt elő, hogy dolgozzam együtt unokaöccsével, aki fotós, és éppen akkor érkezett meg Pestről. Talán együtt tudnátok riportokat készíteni javasolta , te írhatnál, és ő fényképezne. Ilyen alapon kerestünk és rövidesen találtunk is munkát a Marianne Magazine-nál. 1938 volt. Én adtam az ötleteket, s ő fotózott. De jött München [az 1938. szeptember 29-i müncheni egyezmény, melyben a nyugati nagyhatalmak engedtek Hitler területi követeléseinek Csehszlovákiát illetően], és Müller így hívták a fotós partneremet nem akart Franciaországban maradni, elment Tangerbe. Én egyedül maradtam. De nem szerettem volna elveszteni a munkát, s nem vallottam be, hogy a társam elment, és én nem vagyok Müller, hanem folytattam a riportok készítését Müller neve alatt. Kölcsönkértem egy gépet, láttam, hogyan kattogtatja a Rolleiflexét, megpróbáltam én is. Észre sem vették, hogy valaki más fényképez. Kölcsöngéppel, kölcsönnévvel fényképeztem.` A fotográfusi pályán tehát a megélhetésért való küzdelem indította el, mely párosult a megismerés és a felfedezés vágyával. Sorozatai döntően szociális témákat érintettek, illetve a divat világába kalauzolták az újságolvasókat.

A második világháború eseményei rendkívüli, életveszélyes kalandokat tartogattak Lucien Elkánnak az Hervé nevet csak a háború végén vette fel, akit francia állampolgárként besorozták a gall hadseregbe. 1940-ben Dunkerque-nél a Wehrmacht ellen harcolva esett hadifogságba. A kelet-poroszországi fogolytábor `intellektuális barakkjának` vezetőjeként művészeti képzést vezetett, festeni kezdett, ellenállást szervezett, foglyokat szöktetett meg. A Szovjetunió elleni hadjárat előestéjén, 1941-ben kalandos úton szökött meg a biztos halálból: ekkora már a Gestapo letartóztatta és a börtönből önmagát gyógyszerekkel időlegesen megvakítva jutott egy kórházba, ahonnan egy lengyel orvos segítségével, hamis papírokkal, egy kórházvonaton érte el a `Szabad Franciaországot`. Grenobleba letelepedvén `bevette magát az Alpok csúcsai közé`: a város fémgyárainak vezetőit beszervezte az Armée Secréte-be (a Titkos Hadseregbe), szabotázsakciókat és robbantásokat hajtottak végre társaival. 1944 januárjában Párizsba hívták, ahol az illegalitásban az Hervé nevet választotta magának, mely művésznévként végleg rajta ragadt. Németellenes röplapokat szövegezett, hadifoglyokat állított az ellenállók közé, a háború végén részt vett a felkelésben is, igaz nem fegyverrel, hanem `fotópuskájával` örökítve meg a harcokat, a barikádokat és az első Párizst felszabadító amerikai katonákat.

A háborút követően a Vöröskereszt egyik vezető munkatársa lett, majd a kommunista pártból történő újabb kizárását követően végleg eltávolodott a politikai szervezetektől. A művészet ismét megjelent mindenapjaiban, festőként Párizsban és Budapesten is voltak kiállításai. Keresetét a különböző képes magazinoknak készült fotóriportokkal alapozta meg. Élete ezen szakaszának legjelentősebb dátuma 1947, amikor megismerkedett későbbi feleségével, Molnár Jutkával. E találkozásnak köszönhetően Jutka ajándékai által vált számára a magyar nyelv ismét élővé: egy Szerb Antal és egy József Attila kötet felszínre hozta anyanyelve szépségét és mindennapi használatát.

1949-ben Hervé egy barátja Marseille-ben megnézte Le Corbusier épülőfélben lévő lakóházát, az Unité d`Habitationt és javasolta, hogy okvetlenül fotózza le az épületet. Ez a véletlen témaválasztás és annak sorsfordító következménye már egy következő történet, amelyet a fotóművészi életpálya befejező epizódjában ismerhetnek meg az olvasók.

Elek András
az Emlékpont
közönségkapcsolati munkatársa