Grezsa István

Íme a miniszteri biztos, települési képviselő beszéde, melyet csütörtökön este mondott el Hódmezővásárhelyen a nemzeti ünnep alkalmából.

„Hogyha sírunk: kiröhögnek,
Hogyha kérünk: fel is kötnek,
Hogyha küzdünk: odalöknek
Történelmi kárörömnek –
És mégis élünk.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek a drámai sorok, az a drámai költemény, melyben ezek foglaltatnak, magába tömöríti egy szabadságszerető kis közép-kelet-európai nép, a magyarság történelmi sorsának ciklikusságát. Bartis Ferenc halhatatlan költeménye a Kárpát-medencei sors pillanatfelvétel szerű lenyomata. Felhorgadó küzdelmek és vágyak, majd kiszolgáltatottság, megaláztatás és büntetés. Így van már ez velünk vagy ezer éve. Elbukunk, de mégis talpra állunk. Mégis újra küzdünk, mert meg akarunk maradni. Gyarapodni akarunk, magunk dönteni magunk sorsáról. Ez a mégis-morál adja a magyar nép lelkének különleges erejét. Ebből fakad alkotókészségünk, erőnk a megújulásra, hitünk egy szépbe-szőtt jövőben. Ennek köszönhetjük bajnokainkat, példaképeinket. Ez a forrás táplálja nemzeti hőseink hazaszeretetét, és ugyaninnen nyernek erőt a hétköznapok példaképei, akik helytállásukkal, szorgalmas munkájukkal újra és újra felépítik élettereinket.

Az építők, akik szilárd és örök fundamentumra épült házunkat, nemzeti közösségünk panteonját építik egyre magasabbra és magasabbra, és ha kell, vállukon tartják a történelmi viharoktól meggyötört tetőszerkezetét.

Hiszem, hogy ma egy ilyen korban élünk, amikor a bosszantó kisszerűségek ellenére is épül házunk, lélekben és anyagiakban is erősödik magyarságunk.

Az 1848/49-es szabadságharc hősei, az utcára vonuló polgárok, éppúgy, mint a vérüket hullajtó honvédek ennek az építő munkának az idoljai. Olyanok, akiknek példáját mindig követhetjük. Akiknek arcképét, lelkületét meg kell őriznünk, és tovább kell adnunk gyermekeinknek. Hiszen mindannyian tudjuk, hogy a vár, a nemzet várának ereje nem csak és nem elsősorban a falakban, hanem a védők szívében lakozik. S ha a védők szívében megszűnik lobogni a szabadságvágy lángja, akkor a vár is elveszett. Ezért táplálnunk kell a tüzet. Őriznünk kell a lángot, s mikor megfáradunk új őrzőket kell kijelölnünk a nemes feladatra. Sokszor erre a jelképes örökítő gesztusra sincs szükségünk, hisz a láng káprázatos fénye önnön rejtelmével megnyeri magának strázsáit.

Tisztelt Ünneplők!

Azért gyűlünk össze minden évben március idusán, hogy szabadságharcosaink felhorgadó küzdelmére és vágyaik nemességére emlékezzünk.

S most ismét felvirrad a dicső márciusi nap. Bennünk megelevenedő történeteivel itt van velünk újra a magyarság nemzeti ébredésének ünnepe. A jövőbe vetett hit, a virágba borulás, az emberi lelkünkhöz tartozó, és erőt sugárzó örök reménykedés. Magyarságunk titka.

Mert úgy esett azon a százhetvenegy évvel ezelőtti tavaszon, hogy összefogott a Habsburg-udvar elnyomó hatalmával szemben jobbágy és földesúr, városi polgár és földműves, felvidéki és erdélyi, bácskai és alföldi egyaránt. A nemzet lelkében a szabadság fénylő napsugarai derengtek fel azon a márciusi napon. A Nemzeti Múzeum előtt összegyűlt sokaságot átjárta a szabadság iránti vágy.

E csodás tavaszi nap, március 15-e a magyar önazonosság megújulásának az ünnepe. 1848-ban ezen a napon oszlott fel a Habsburg önkényuralom köde, ekkor állt fel Batthyány Lajos vezetésével az első felelős független magyar kormány, ekkor született meg legszebb magyar hungarikumaink egyike: a kokárda.

Amikor Petőfi, Jókai, Vasvári és társai elindultak a Pilvaxból, tán még nem is sejtették, hogy egy modern Magyarország alapjait teszik le. Az összegyűlt egyetemi ifjúsággal Landerer és Heckenast nyomdájához vonultak, ahol cenzori engedély nélkül kinyomtatták a Nemzeti dalt és a 12 pontot. Megszületett hazánkban a sajtószabadság – ezt bátran állíthatjuk még akkor is, ha ezt később oly sokszor és oly durván sárba tiporták a minket elnyomó hatalmak az őrült 20. században.

A mai Magyarország eszményének sarokköveit 1848-49 szabadságharca rakta le, hogy aztán vérünkkel váltsuk meg a letétbe helyezett szabadságunkat 1956-ban. Azokért az értékekért harcoltak vállvetve a márciusi ifjak, amelyekre európai életünk épül: függetlenség, egyéni és közösségi szabadság.

1848-49 tradicionális és modern volt. Követte a nemzeti hagyományokat, hisz benne forrott a magyarság ezeréves szabadság iránti vágya, mely túlélt császárokat és szultánokat, megértette ugyanakkor a kortárs Európa szellemi irányait is, szervesen illeszkedett a népek kontinensén végig söprő pusztító erejű hullámba. Az elaggott, lomha Európa megfiatalodott, ősi ágai új hajtást hoztak. Németh László látnoki pontossággal fogalmazta meg 1942-ben: „….Március tizenötöt azonban a megváltozott világ sem törülheti ki, nemcsak vörösbetűs ünnepeink, de legnógatóbb szimbólumaink közül sem. Úgy gondolunk vissza rá, mint a férfi ifjúságának arra a pillanatára, melyben pályája eldőlt, s szívverései egy hangos dobbanásban célt találtak…..Mit akartak Petőfiék? A magyar népet a magyar nemzetbe befogadni, s az így meggazdagodott nemzeti erényeivel a népek társaságába bekapcsolni…..S ha tapasztalataink súlya azóta meg is nőtt rajtunk: a cél ma sem lehet más.”

Erre a márciusi megújulásra, önmagunk és nemzeti identitásunk újra fogalmazására hív ez az ünnep minket ma itt, Hódmezővásárhelyen. Egy előre tekintő, bizalommal teli, életcélokban gazdag közösségi tudatra és önmeghatározásra szólít fel. Március 15-e történelmi alakjai sem azt kérdezték: kik vagyunk, hanem, hogy kikké válhatunk! Reméltek és cselekedtek, általuk ért célba, lett szabad a haza, lett erős Magyarország a kiegyezés korától.

Tisztelt Ünneplők!

Nem vagyok benne biztos, hogy illendő-e egy ünnepség emelkedett hangulatát elrontani a politika világának közel sem ünnepélyes valóságával. Ugyanakkor nem hagyhatjuk szó nélkül a mindennapjainkat érintő jelenségeket.

1848 márciusának hősei azokért az értékekért küzdöttek, amelyeket ma természetesnek veszünk, ezért sokszor el is felejtjük, hogy ezek nem maguktól értetődők. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy bár a kommunizmus pusztítását magunk mögött hagytuk, de utódaik, a nihilisták – magukat progresszíveknek nevezik – ma is itt járnak köztünk. Itt járnak köztünk Hódmezővásárhelyen, itt járnak köztünk Európában.

Onnan lehet őket megismerni, hogy míg a nyilvánosságban a politikai korrektség agyonismételt mantráival, a szélsőséges liberalizmus finomkodó mondásaival akarnak kioktatni bennünket, addig szűkebb-tágabb körben az ördöggel is összefognak. Nem én mondom, ők mondják, hogy így van. A hatalomért nekik semmi sem drága.

Őket hívjuk ma ellenzéknek. Ha a hatalom közelébe kerülnének, építés helyett csak rombolnának. Ismerjük jól szóvirágjaikat, egy éve Vásárhelyen is hallgathatjuk őket eleget. Nem vagy rendes ember, ha nem fogadod el a szeretet prófétáinak hamis papolását. Kirekesztő és ósdi vagy, ha nem akarod idegen kultúrájú emberekkel megosztani nemzeti örökséged. És ami legmorbidabb: csak akkor vagy jó demokrata, ha nem fogadod el egy demokratikus választás eredményét.

Míg a márciusi ifjak 12 pontja lelkünkbe morális parancsként ivódott be, addig számukra ez is csak egy kommunikációs trükk, amely jól mutat a tarka-barka zászlóikon.

A sajtószabadság helyzete miatt aggódnak, de azért szívesen cenzúráznak. Akár egy lakossági fórum közvetítését, akár pedig csak hetykén odavetve: „ezt ne adjátok már le”.

A felelős minisztériumokat hiányolják, közben pedig kiderül, hogy egy adócsoport irányítása is problémát okoz. Nem, hogy egy országé.

Az országgyűlést, mely demokratikus berendezkedésünk koronája, olcsó vásári komédiáik színterévé teszik, s láthattuk, az erőszaktól sem riadnak vissza, hogy szelfibotjaikba kapaszkodva ripacskodhassanak.

Törvény előtti egyenlőséget követelnek, egyúttal kérik, hogy lehessen hazánkban egyetlen olyan felsőoktatási intézmény, amelyre ne vonatkozzanak a törvények.

A közrendet fenntartó szervezet munkáját sem sokra becsülik, rendőreinket hanggránátokkal dobálják, amiért megvédik az Országházat a hőzöngő kisebbségtől.

Közös teherviselést óhajtanak, de az ennek alapját megteremtő munkaalapú társadalom modelljét elutasítják.

És folytathatnánk, de talán zárjuk annyival a felsorolást, hogy testvériséget kívánnak, miközben a velük egyet nem értő többséget erőszakkal akarják elkergetni.

Tisztelt Polgártársaim!

Nem vagyunk azonban eszköztelenek a velük folytatott küzdelemben: május 26-án újra lehetőségünk van arra, hogy megmutassuk erőnket. 2010, 2014 és 2018 választásai után ismét megtaníttathatjuk, hogy mit jelent a demokrácia, és hogy – bár ez az ellenzék nem kedvező – az európai parlamenti helyeket még mindig a választópolgárok szavazatai alapján osztják, nem pedig a Soros-lista alapján.

Május 26-án dönthetünk arról, hogy milyen irányba haladjon tovább Európa. Választhatunk az építők és a nihilisták között.

Mi a nemzetek Európájában hiszünk, abban, hogy az Unió a nemzetek szövetsége, amely egyenrangúságon és partneri viszonyon alapul.

Úgy gondoljuk, hogy jogunk van eldönteni, kivel élünk együtt a Kárpát-medencében, továbbá csak mi határozhatunk arról, hogy adóforintjainkat milyen mértékben fordítjuk családtámogatásra.

A tét nem kicsi. Évtizedekre eldőlhet, hogy az a világ, amit hőseink áldozata számunkra elhozott, megmarad-e, vagy oly mértékben megváltozik, hogy rá sem ismerünk néhány év múlva.

Kedves Hódmezővásárhelyi Barátaim!

Az európai politikai csatatér mellett van egy mellékhadszíntér is, amelynek központjában szeretett szülővárosunk van. Hosszú úton jutottunk el Kossuth híres vásárhelyi toborzóbeszédétől polgármesterünk zavarkeltő médiaakcióiig. Ez az út pont olyan volt, mint amilyen a magyar sors. Felhorgadó küzdelmek és vágyak, majd elbukunk, de mégis talpra állunk. Mégis újra küzdünk, mert meg akarunk maradni.

Az előttünk álló év tétje az, hogy visszatalálunk-e a fejlődés és a gyarapodás útjára, vagy maradunk ott, ahol február óta vagyunk, és míg megyeszékhelyeink modern városokká válnak, addig mi színes, összetákolt buszmegállókkal hívjuk fel magunkra a médiafigyelmet.

Hódmezővásárhelynek olyan városvezetőre van szüksége, aki nem megosztja, hanem egyesíti erőinket. Olyan polgármestert kell ősszel választanunk, aki tudja, hogy mi a kötelessége. Olyan embert, aki nem a zavaros téveszmék utazó nagykövete Kübekházától Londonig, hanem egy élhető, 21. századi település felépítésének elkötelezettje.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

1848-49 üzenete sokrétű és összetett. Leginkább azt ajánlom figyelmükbe, hogy ha összefogunk, semmi sem lehetetlen. Együtt kell megfogalmaznunk céljainkat, és közösen kell dolgoznunk azok megvalósításáért. Ezt az összefogást szükséges, hogy megteremtsük szűkebb pátriánkban, erősíteni kell nemzetünk szintjén és ki kell terjesztenünk az egész Kárpát-medencére, hiszen egy sikeres Közép-Európát, csak a szomszédos nemzetekkel együtt építhetünk.

Jó úton járunk. Véget ért a magyarok száz éves magánya, s ha nem hagyjuk, hogy eredményeinket elvegyék tőlünk, akkor házunk, hazánk végre olyan külsőt kap, és olyan belső értékekkel telik meg, amelyet mindig is óhajtottunk.

Ebben az építő fáradtságban mindig ott lebeghet szemünk előtt 1848-49 hőseinek példája, akik hittek Magyarországban, hittek a magyarságban és hittek abban, hogy ha el is bukunk, újra felállunk, mégis megyünk tovább. Mégis élünk, mégis megmaradunk.

Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!