Ahogyan Stanley Donen 1952-es filmje, úgy az Ének az esőben színpadi feldolgozása is az egyik legnépszerűbb musicalnek számít; örökzöld dallamai és mulatságos története miatt szeretik annyira elővenni a rendezők. Az 1920-as évek Hollywoodjának görbe tükröt állító darabban aztán tényleg minden van, amivel a kasszákhoz csalogathatják a közönséget: szerelem, humor, kellemes zene, szabadtéri színpadon pedig a látvány sem utolsó eleme a bűvös hármasnak. A Szegedi Szabadtéri Játékok az évad szuperprodukciójaként hirdette meg a Budapesti Operettszínházzal közös előadását, valódi fesztivál-szereposztásban. A fentiek tükrében nem meglepő, hogy telt házzal nyitott a premier, s minden bizonnyal hasonló érdeklődés várható az elkövetkező négy alkalommal is.

Talán a szokatlanul hűvös augusztusi éjszaka számlájára írható, hogy morcosabb volt a közönség, de a jobb és baloldalamon ülők is arra panaszkodtak az első felvonás szünetében: többet reméltek az előadástól. Nem ők voltak az egyetlenek, sokan végig sem várták a tapsrendet, levonultak a nézőtérről.

A szegedi előadást Harangozó Gyula rendezte, oldalán Somogyi Szilárddal és a dramaturgiáért felelős Kerényi Miklós Gáborral; utóbbi két alkotónak köszönhető, hogy a Singin’ in the rain dallamai magyarul szólalhattak meg. Nem lehet azt mondani, hogy Harangozó csupán hagyta volna sodródni magát az árral, ami a tuti siker receptjébe torkollik, hiszen számos olyan elemet csempészett a kedves, ámde egyszerű történetbe, amitől az valódi szabadtéri produkcióvá vált. A legkiemelkedőbb mind közül a kétszer is eleredő műeső, de nem mehetünk el szó nélkül a díszlet mellett sem, ami a színpadra varázsolta a némafilmek kontra hangosfilmek világát. A díszlet egyébként Horgas Péter munkáját dicséri, aki nem volt rest kihasználni a forgó színpad adta lehetőségeket – így láthattunk például az egyik jelenetben a színpadi függöny elé és mögé egyszerre. A végeredmény mégis azt a benyomást keltette, mintha az alkotók túl akarták volna licitálni egymást.

Gömöri András Máté a jóképű és tiszta hangú Don Lockwood, aki láthatóan iszonyatosan élvezi a pocsolyában táncolást és éneklést. Cosmo Brown-ként Kerényi Miklós Máté elképesztő energiákat szabadít fel szteppcipőjében a színpadon, szerencsére neki is jutott olyan ének, amelyben igazán kiengedheti a hangját. A Kathy Selden szerepében feltűnő Dancs Annamari ugyancsak szépen, tisztán énekel; a színészek egyébként (a szerdai közönségtalálkozón elhangzottak ellentétben) egészen ügyesen megtanulták kopogtatni a lábbeliket. Szinetár Dóra jól érzi magát a fülsértő hangi adottságokkal „megáldott” Lina Lamont szerepében; toporzékolhat, hisztizhet, akkor is megmarad viccesnek a színpadon. Keveset kapunk viszont Roscoe Dexter, vagyis a rendező képében felbukkanó Szabó P. Szilveszterből, Szulák Andrea viszont rövidke szerepe ellenére szólóéneket kapott a darabban. Gálvölgyi János hízelgő tapsvihart kapott a produkció végén, hálás volt a közönség, hogy júliusi rosszulléte után Szegeden is színpadra állt.

Az óriási színpadot legtöbbször a díszlet tölti ki, hiába a Budapesti Operettszínház Musical Együttese és zenekara, a Varidance társulata, valamint a szabadtéri statisztái, gyakran csak 1-2 szereplő uralja a teret. A koreográfiáért Lőcsei Ferenc, a sztepptáncok betanításáért Hajdu Anita felelt. A szereplők jelmezei Velich Rita munkái, aki igyekezett az 1920-as évek hangulatát visszaadni, árnyalatnyival harsányabb színekkel. Külön jópofa, hogy az előadás végén a főszereplők esernyővel, gumicsizmában perdülnek táncra.

Hogy akkora siker lesz-e a szabadtéri Ének az esőben előadásából, mint amilyen két éve a Mamma Mia! volt, s visszatér a jövő évi műsorfüzetbe, egyelőre kérdéses. Az örökzöld slágerek viszont napokig csengenek majd a nézők fülében.

Forrás és fotó: szegedma.hu