„Hogy kinek a közelében élünk, kik mellett jó ülni, kivel jó együtt lenni, – ha ezt megválogathatjuk, talán ez az örömteli élet egyik feltétele.” – vallja Borsos Miklós, a 20. század egyik legnagyobb magyar szobrásza. Az Iparművészeti Főiskola legendás tanára tanítványain keresztül továbbörökítette szellemiségét, megmutatva nekik az anyagban rejlő lehetőséget, nem utánzókat nevelve, hanem saját öntudattal rendelkező művészeket.

Mester és tanítványainak közös kiállítása ezennel bezárult Hódmezővásárhelyen, a művészi lét egy nagyon méltó megnyilvánulásával. A határok felbomlottak: képzőművészet és zene egymással incselkedett ez alkalommal, értelmezve egymást, megihletve a másikat, elvarázsolva a közönséget.

Borsos Annamária (a zongoraművész maga mondta, hogy ő kezdetben csak szimpla névrokonságról tudott, de most már nem olyan biztos benne, utánajárásra érdemes dolog a nem is biztos, hogy olyan véletlen egyezés) nem először játszott eme műalkotások között, most azonban nemcsak pár dal erejéig élvezhettük a gyönyörű muzsikát, hanem egy teljes, önálló koncert keretében mondhatta el – a zene segítségével – a véleményét, gondolatait a művekről.

Mi ezt visszaadni szavakkal csak nehezen tudnánk, épp ezért magát az előadót kérdeztük meg. „Nagyon megérintettek ezek az alkotások. Rendkívül inspirálólag hatottak rám. Mivel tudom, hogy Borsos Miklós is elsősorban a klasszikusok híve volt, így én próbálom is felvonultatni Bachtól egészen Lisztig a szebbnél szebb műveket.”

Pannonhalmi Zsuzsa, amikor arról kérdeztük, milyen volt a fogadtatása a kiállításnak, a kerámia nyílt napot emelte ki, mint legfőbb élményt. Ahol a diákok és a nagy legendák egy légtérben szívhatták magukba Borsos Miklós örökségét.

ÉR.