Az 1848/49-es szabadságharc egy válságos pillanatában Délviudékről kivonták a magyar haderőt, ezért 1849. január 23-án bekövetkezett az, amitől mindenki tartott. A szenttamási sáncokból kitörő szerb katonák a magyarok lemészárlásával, fosztogatásával igyekeztek zűrzavart kelteni a szabadságharc éppen sebezhető területén. Gyalog, szekereken és lovakon a magyar községek lakóinak hatalmas tömege káoszszerűen menekült északi, északnyugati irányba.

A városunkba menekültek száma 1068 fő volt. A családok itt kaptak menedéket közel nyolc hónapig. 318 háznál szállásolták el őket. Ezzel nem kis terhet vehettek magukra a halasi polgárok, mivel a „vendégek” ellátása jórészt rájuk hárult. Ráadásul, ha kisebb létszámba, de menekültek érkeztek még: Ada, Bajmok, Becse, Csantavér, Csóka, Kikinda, Kishegyes, Kula, Moholy, Ókér, Ómoravica, Pacsér, Petrovoszello, Szabadka, Szenttamás, Temerin, Topolya, Törökkanizsa, Verbász és Zenta helységekből is. Így már Halas is kénytelen a felsőbb hatóságokhoz fordulni, hiszen a menekültáradat a városunkat is teljes káosszal fenyegette: „Bács megyéből és a Bánságból a rabló rácz csorda elől – mindenüktől megfosztva vagyonos és vidor állapotukból nyomor és kétségbeesés örvényébe süllyedten városunkba menekült magyar érzelmű lakosoknak sorsuk némi enyhítése tekintetéből, szállás és élelembeliekkel ellátásuk által, tehetségünk szerint gondoskodunk…

Bácsfeketehegy és Kiskunhalas közötti magyar és keresztyéni alapokon nyugvó jó viszony a későbbiekben is megmaradt. Szilády Áron öccse, János 15 éven át református lelkész lett a délvidéki településen. Több feketicsi is letelepedett városunkban, így Makay gyógyszerész família is. A Délvidéken minden évben megemlékeznek a Mária napi futásról, és a halasiak jólelkűségéről.

Forrás és fotók.

Végső István